Szent sátor

A szent sátor a Bibliában említett sátorszentély, amely istentiszteleti és áldozati helyül szolgált a zsidóknak az exodus, azaz az egyiptomi kivonulás után, a Sínai-hegyi szövetségkötéstől Salamon király templomának elkészültéig.

A szent sátort a Sínai-hegy lábánál építették, pontosan Isten útmutatása szerint, és az Egyiptomból való kivonulás második évének első napján állították fel.[1] Az izraeliták a pusztai vándorlásuk alatt magukkal vitték, majd az izraeliták kánaáni honfoglalása után először Gilgálban[2], majd Siló városában állították fel. Dávid király Jeruzsálemben állíttatta fel, ahol aztán Salamon király végül állandó templomot építtetett.

Az Újszövetség alapján a szent sátor és funkciója csak előképe volt Jézus bűntől való megváltásának és a mennyei szent helynek.[3][4] Jézus kereszthalálakor a templomi szentélyt a szentek-szentjétől elválasztó kárpit teljes hosszában kettéhasadt,[5] ezzel jelezve hogy a földi szentély és az ótestamentumi ceremónia szerepe beteljesedett és egyben véget ért.

PI019
A szent sátor ábrázolása

A tabernákulum és a pitvar

Szent sátor
Számozások:
  • 1: szentek szentje
  • 2: a frigyláda
  • 3: kárpit
  • 4: arany illatáldozati oltár
  • 5:arany gyertyatartó
  • 6: szentély
  • 7: szent kenyerek asztala
  • 8: aranyozott deszkák
  • 9: külső takaró
  • 10-11-12: három takaró
  • 13: mosdómedence
  • 14: égőáldozati
    (réz-) oltár
  • 15: kapu
Tabernakel overzicht
A tabernákulum és az udvarának a modellje.
1: szentek szentje, 2: a frigyláda, 3: kárpit (a szentek szentje és a szentély között), 4: arany illatáldozati oltár, 5:arany gyertyatartó (menóra), 6: szentély, 7: szent kenyerek asztala, 8: aranyozott deszkák, 9: külső takaró, 10-11-12: három takaró, 13: mosdómedence, 14: égőáldozati (réz-) oltár, 15: kapu

Az előudvar

A szentély elő-udvara (Károlyi-Bibliában: pitvar) fedetlen, téglalap alakú, 54 méter hosszú és 27 méter széles terület volt. Ezt tartóoszlopokra függesztett fehér színű lenvászonnal kerítették be. Ezüst kampókon, ezüst karikákon feszítették ki, ezüst fejű oszlopokra 2,2 méter magasan.[6]

Az előudvaron (pitvar) volt az égőáldozati oltár, a mosdómedence, majd a tabernákulum, vagyis a szentély. A udvarba bármelyik izraelita beléphetett.

Az oltár

Az oltár az előudvar bejáratánál állt. Vörösrézből készült, és égőáldozati oltárnak is nevezik. Ahogy az izraelita ember belépett a pitvarba, ez előtt az oltár előtt állt meg. A tűz éjjel-nappal égett rajta, és megemésztette az áldozatot, amelyet a bűnös hozott magával.[7] A bűnbánat önmagában nem törölte el a bűnt, hanem a vér cselekedte ezt, amely az oltáron elfolyt. Itt tapasztalt meg valamit az az izraelita Isten abszolút igazságosságából és szentségéből és abból, hogy a törvény megszegőjének meg kell halnia. Itt lett világos számára, hogy a bűnös emberen semmilyen bocsánatkérés vagy jó cselekedet nem segít és nincs számára enyhítő körülmény sem. A bűn halálbüntetést von maga után, és az életet kell feláldozni, hogy fizessünk a bűnért.[8] Az áldozat vére azonban eltörölte a bűnt, vagyis az áldozati állat mintegy magára vállalva az ember bűnét, a bűnt elkövető ember helyett hal meg.[9]

A kereszténység értelmezése alapján az oltár a később megjelenő Krisztus keresztjét szimbolizálta. Az Ő vére lett a bűn váltságának a díja. Ami annak idején az izraelitáknak a rézoltár volt, az a keresztények számára a golgotai kereszt lett.

Tabernacle Camp
A tabernákulum és az udvara (pitvar)

Az áldozat

A legtöbb mai ember nehezen érti, hogyan léphetett valaki kapcsolatba Istennel egy ilyen durva cselekedet által, mint az állatáldozat. Nagy képzelőerőre van szükség, ha meg akarjuk érteni az ókori áldozatokat és azt, mi volt a szerepe a kultúrában.

El kell képzelnünk, hogy éltek egy apró faluban, ahol gyakorlatilag mindenkinek megvolt a maga kis földje, amelyből eltartotta a családját. A legtöbben máról holnapra tengődtek és szerencsésnek tartották magukat, ha a következő évre elegendő vetni való gabona maradt. A legértékesebb tulajdon az állat volt. Sok falusi rendelkezett birka- vagy kecskenyájjal, a tehetősebbek pedig húst- és tejet adó marhával is, utóbbival szánthattak és igás állatként is használhatták. A legtöbb ember azonban az év nagy részén vegetáriánus volt - nem elvből, hanem mert szegénységük miatt nem vághatták le értékes állataikat. Csak ha különös vendéget fogadtak, továbbá esküvőkor vagy nagy vallási ünnepen ettek húst. Egy állat elfogyasztása különleges alkalmat és jelentős kiadást jelentett.[9]

Az áldozat felajánlása által, az ember a lehető legfontosabb személlyel, Istennel lépett érintkezésbe. Amit felajánlottak az áldozatban, az megfelelt annak az ételnek, amellyel egy nagyra becsült vendéget fogadtak. Az áldozathoz gabona felajánlása is hozzátartozott, mindezt pedig boráldozat egészítette ki. A bort az oltár mellett a földre öntötték.[10]

Minden áldozati állat, feláldozott gabona és bor az áldozó legbecsesebb tulajdonát jelképezte: az élethez nélkülözhetetlen dolgokat. Az áldozó vagy felajánlja magát Istennek vagy elismeri, bűnei miatt halált érdemel, s az állat hal meg helyette. Az áldozó élete helyett az áldozaté veszett el.[11] Az ember látta a haldokló állat vonaglását, látta, ahogy a vére kiömlik, hallotta a halálhörgését és tudta, hogy mindez az ő bűneiért történik. Az állatot ezután az oltáron teljesen elégették, majd a hamuját kivitték egy tiszta helyre. Nem maradt vissza semmi a bűnterhet hordozó áldozati állatból. Elmúlt a szenvedés és fájdalom.

Összehasonlíthatatlanul nagyobb áldozati eseményt élt át a százados és az egybegyűlt tömeg a keresztre feszített Jézus alatt, nem csoda, hogy a mellüket verték, amikor a megfeszítettet nézték, és ennek az ószövetségi előképnek a valóságos beteljesedését élték át.[12] Az Újszövetség és a keresztények alapján az áldozat Krisztus önfeláldozására mutatott rá. "Ő Isten igazi báránya, aki elveszi a világ bűneit."[13] Krisztus volt a végső áldozat, akinek kereszthalála feleslegessé tett minden további állatáldozatot.

A mosdómedence

A mosdómedence ugyancsak vörösrézből készült. Ebben fürödtek meg a papok papszenteléskor, mielőtt átvették volna a papi ruhát. Továbbá a papok amikor bementek a szentélybe, hogy szolgáljanak, azelőtt ebben a medencében kellett megmosni a kezüket és a lábukat. Enélkül nem lehetett bemenni a szentélybe. Aki ezt a mosakodást kihagyta, annak meg kellett halnia.

Míg az oltár és az áldozat Krisztus keresztjére és önfeláldozására mutatott rá, a mosdómedence szimbolikus jelentése egy lépéssel tovább vezetett: a Szent Léleknek a hívőben való munkálkodására utalt, az Ige általi megtisztulásra. A medence vízzel volt tele, ez pedig Isten Igéjének a képe. Amikor Jézus megmosta a tanítványok lábait, Péter tiltakozott, de az Úr ezt mondta neki: Ha nem moslak meg, semmi közöd nincs hozzám.[14] A megtisztulás kétféle módon történt: vér által és víz által.

A tabernákulum

A tabernákulum (más néven: szent hajlék, arany ház) aranyozott deszkákból épült fel. A deszkákat akáciafából (Károli: sittimfa) vágták ki, bevonták aranylemezzel, úgyhogy a fa többé nem volt látható. A deszkák külső oldalán arany karikák voltak, amelyekbe aranyozott reteszrudakat dugtak.

A tabernákulum két részből állt, a szentélyből és a szentek szentjéből.

Fedő takarói:

Négy takaró (lepel) fedte az építményt, amely négy színben tündöklött:[15]
  • legkívül a borzbőr takaró, amely kiállt minden időjárást, esőt, vihart és tűző napot, és hatékony védelmet nyújtott. Ez volt egyetlen célja, szépség nem volt rajta.
  • vörösre festett kosbőr takaró
  • kecskeszőr takaró
  • a "pompás takaró" finom szövésű és hímzésű sodrott lenből. Tíz részből tevődött össze, amelyeket arany kapcsok tartottak össze, és valamivel rövidebb volt, mint a kecskeszőr takaró. Kerubok voltak arannyal hímezve bele. Ez a nagyszerű szőnyeg közvetlenül a szentély belsejét takarta. Ahogy az illető kívülről a borzbőr sátorlapot látta, úgy belülről csak ezt a gyönyörű szőnyeget.
A takarókat három ponton zsinórokkal és rézkarikákkal a talajhoz rögzítették és ezzel falat képeztek velük.

Szentély

A szentélyben három tárgy állt:

  • az arany oltár (más néven: illatáldozati oltár vagy füstölőoltár). Rajta tömjént égettek. Színarannyal borított akáciafából készült, a sarkain szarvakkal.[16] A füstölőszer négy különböző anyag vegyülékéből állt.[17] Véres áldozatot nem mutattak be rajta, csak a szarvait hintették meg vérrel, amely az udvari égőáldozati oltáron elfolyt.
Az Újszövetség alapján az oltár az eljövendő Krisztust, mint Szószólót (közbenjárót) ábrázolta, az Atya előtt.[18]
  • a szent kenyerek asztala. A 12 törzset jelképező 12 kenyeret "szombatról szombatra" kihelyezték egy erre a célra készített asztalra. Ezek a kenyerek nemcsak a szemnek szolgáltak, hanem a papok fogyasztották. Ők minden szombaton az Úr vendégei voltak.
  • az arany hétágú gyertyatartó (más néven: menóra), amely a szent kenyerek asztalával szemben állt, a szentély déli oldalán. Rajta éjjel-nappal olajlámpások égtek. A szentélynek nem volt ablaka, de e gyertyatartó hét lámpása tökéletes világosságot adott.[19]

Szentek szentje

A szentélyt és a szentek-szentjét egy vaskos függöny (kárpit) választotta el egymástól.

A szentek szentjében csak a szövetség ládája (más néven: frigyláda) állt. Ebben őrizték a két kőtáblát, amelyre a Tízparancsolat volt felírva, továbbá egy arany korsóban emlékeztetőül mannát és Áron kivirágzott vesszejét tették bele.

A szentek szentjébe csak a főpap léphetett, és ő is csak évente egyszer, a nagy engesztelési napon. A porrá tört fűszerekből megtöltött égő füstölőt vitte először be, hogy a füst megtöltse a szentek szentjét és a frigyláda tetejét, majd az áldozati baknak a pitvari rézoltáron kifolyt vérével tért be ide; Izrael minden törzséért vezekelt, értük könyörgött Isten előtt; majd meghintette a függönyt vérrel, majd hétszer a szövetség ládáját is (amelyben Isten törvénye állt, melyet áthágott a bűnös nép), majd visszatért az izraelitákhoz az engesztelés áldásával. Ekkor ejtette ki a száján Isten szent nevét (JHVH), csak a főpap ejthette ki, és csak az engesztelés napján, majd ahogy kiejtette, az emberek a földre borultak.

A főpap közbenjáró volt Isten és a bűnbánó nép között. A kereszténység szerint szimbóluma volt az elkövetkező nagy Főpapnak, Krisztusnak, aki a saját elhullatott vérével lépett majd be a mennyei szentek szentjébe, hogy Isten előtti közbenjáróként örök váltságot szerezzen az istenfélő embereknek.[20]

Jegyzetek

  1. 2. Móz. 40. rész
  2. Keresztyén bibliai lexikon Gilgál , arcanum.hu
  3. Zsid. 8:5
  4. Zsid 10:1
  5. Máté 27:51
  6. 2. Móz. 27. rész
  7. 2. Móz 29. rész
  8. Róm. 6,23
  9. a b Scolar: Kézikönyv a Bibliához, 2014
  10. Szám. 15, 1-12
  11. Lev. 17,11
  12. Luk. 23, 47-49
  13. Jn. 1,29
  14. Jn 13,8
  15. 2. Móz 26.
  16. 2. Móz 30,1-7 ; 2 Móz 37,25-28
  17. 2 Móz 30, 34-36
  18. 1. Jn. 2,1
  19. Georg R. Brinke: A szent sátor szimbólumai
  20. Zsidókhoz írt levél 9:12

Források

Kapcsolódó szócikkek

A kereszténység és a zsidó vallás

A kereszténység és a zsidó vallás (judaizmus) az ábrahámi vallások csoportjába tartoznak, Ábrahám neve után elnevezve. Mindkét vallás egy Istenben hisz, aki a világot teremtette.

Mindkét vallásban megtalálható az üdvtörténet gondolata a messiás-eszmével, a végítélettel és az ezekkel összefüggő eszkatológiával együtt.

A kereszténység közel 2000 évvel ezelőtt, Jézus tanítói munkásságával és megváltásával a zsidó vallás alapjaiból nőtt ki. A zsidó és antik összetevők aránya a kereszténységen belül az idők során megváltozott. Az új vallás Palesztinában keletkezett, alapítói és első hívei zsidók voltak, és nem ismertek mást, mint a zsidó szellemi életet. Röviddel Krisztus után azonban a fiatal egyház egyre növekvő mértékben missziós tevékenységet folytatott a "pogányok" között, a görög nyelvet kezdte használni, antik eszméket fogadott magába, és felhasználta azokat. Ez a folyamat azután az egész későbbi időszakban folytatódott, úgy hogy az egyházat virágkora idején tanaiban és rítusaiban erősebben határozták meg az antik, mint a zsidó eszmék. A reformáció aztán sok antik elemet mint „pogány”-t elejtett, a zsidó alkotórészeket pedig ismét jobban kidomborította. Ez különösen az angol puritánoknál jutott érvényre, akik különös előszeretettel viseltettek az Ószövetség iránt; megmutatkozik azonban a német protestantizmus modern áramlataiban is, amelyek azzal, hogy Krisztust nem tekintik sem "Isten fiának", sem közvetítőnek, és az eszkatologikus kilátásokat elutasítják, tiszta teizmushoz jutnak el, amely csak modern formáiban és magasabb etikai tartalmában különbözik a babiloni fogság előtti zsidó vallásétól.

A babiloni fogság utáni zsidó vallás és a hellenizmus az a két forrás, amelyből a kereszténység merített. Története során még sok másfelől érkező hatás is érte, elsősorban azoknak az országoknak a népi vallásosságából, amelyekben meghonosodott.

Az ókori Izrael törzsei

Izráel törzsei, vagyis a 12 törzs az Ószövetségben, Mózes könyveinek leírása alapján Jákob 12 fiának leszármazottaiból formálódtak.

A 12 törzs: Rúben · Simeon · Lévi · Júda · Dán · Gád · Naftali · Áser · Izsakhár · Zebulon · József · Benjámin

Miután Lévi leszármazottai, az úgynevezett léviták a papi szolgálatokat látták el és az izraeliták honfoglalása idején nem kaptak külön földterületet - de hogy a törzsi létszám 12 maradjon - József két fiának leszármazottai: Manassze (Manassé) és Efraim emelkedhettek törzsi rangra.

Az Ószövetségben említett héber "ezer" szó jelentését sokan vitatják, és ez magyarázatot adhat a Mózes könyveinek szokatlanul magas népszámlálási számadataira.

Biblia

A Biblia (amely a koiné görög βιβλίον, azaz tekercs szóból származik) azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szentnek fogad el, tehát a hit és az erkölcs területén általános mércének tekint. A teljes Bibliát szent jellegéből adódóan keresztény Szentírásnak is nevezik. A zsidó és a keresztény Biblia terjedelme nem azonos, mert a Biblia könyveit meghatározó kánont nem egyformán határozták meg. Így a héber Biblia – a Tanakh – azokat az Izrael népének adott isteni kinyilatkoztatásnak tartott írásokat tartalmazza, amelyek a kereszténység előtti időben, Izrael vallási közösségében keletkeztek. A kereszténység is szentnek és sugalmazottnak vallja a zsidóság Bibliáját, de mellettük ugyanilyen isteni tekintélyt és kötelező mércét tulajdonít azoknak az 1. században keletkezett írásoknak, amelyek Jézus életéről és tanításáról „tanúskodnak”, és amelyeket a hagyomány szerint az apostolok és/vagy azok tanítványai írtak, vagy jegyeztek le. Így a kereszténység két részre osztja a Bibliát: a zsidó Bibliát magában foglaló Ószövetségre (Ótestamentum) és az apostoli írásokat tartalmazó Újszövetségre (Újtestamentum). Gramatának, azaz Írásoknak nevezték az ószövetségi és újszövetségi könyvek együttesét.

Ez a szócikk a keresztény Bibliát tárgyalja. A zsidó Bibliáról lásd a hagyományos zsidó teológiához kapcsolódó Tanakh, illetve a nemzetközi tudományos kutatás nézőpontját tükröző Héber Biblia szócikkeket.

Eilat

Eilat vagy más átírásokban Éjlát, Elát, Élat (héberül אילת) dél-izraeli kikötőváros az Eilati-öböl északi csücskén.

Innen vezet Izraelnek az Indiai-óceán felé vezető kijárata. Fő jövedelmi forrása az idegenforgalom.

Frigyláda

A frigyláda (héberül אָרוֹן הָבְּרִית, Ārōn Hāb’rīt) az a szent láda, melyet az Ószövetség elbeszélése szerint Mózes a pusztában készített.

A Biblia szerint sittim fából (Acacia nilotica, Acacia albida, Acacia seyal, Acacia tortilis, Acacia iraqensis) készült, kívül és belül arannyal volt bevonva, fedelén pedig, amely egészen aranyból való volt, két kerub nyugodott. Ebben őrizték a két kőtáblát, amelyre a Tízparancsolat volt felírva, emlékeztetőül mannát és Áron kivirágzott vesszejét tették bele. Nevezték még a szövetség ládájának, Isten ládájának és a bizonyság ládájának, a tetejét pedig a kegyelem királyi székének, vagy az engesztelés fedelének.

Jeruzsálemi templom

A jeruzsálemi templom az az épületegyüttes, mely az ókori Izrael vallási központját jelentette Jeruzsálemben. Időben kettő, illetve három egymás utáni templomot különböztetünk meg: a salamoni (az első templom/szentély) a zorobábeli (második templom/szentély), amelyet századokkal később Heródes nagyarányúan továbbfejlesztett, és amelyet harmadik templomnak is neveznek.

Katolikus Apostoli Egyház

A Katolikus Apostoli Egyház, amelyet irvingiánus mozgalomnak is neveznek, az 1830-as években keletkezett Angliában és később Németországban és az Egyesült Államokban is elterjedt.

Alapítója Edward Irwing, a londoni Skót Egyház gyülekezetének lelkipásztora volt, aki prófétának tartotta magát. Millenarista és eszkatologikus-apokaliptikus nézeteket vallott, és a nyelveken szólás adományának fontosságát hangsúlyozta. Igehirdetői körútján Jézus visszavárása olyan enthuziasztikus jelenséggel párosult, amelyet követői az újszövetségi glosszolália felújításának tekintettek. Követői, az irvingiánusok 1832-ben az ószövetségi szent sátor berendezésének szimbolikája alapján sajátos hierarchiát alakítottak ki. Véleményük szerint az apostolok is így jártak el; minden gyülekezetnek volt egy prédikátoraː a gyülekezet "angyala", továbbá apostolai, prófétái, presbiterei, diakónusai stb. Londonban hét ilyen hierarchikus felépítésű gyülekezet volt, akárcsak Anglia és Skócia egyéb helyein. A "12 apostol kiküldése a világba" néhányukat kapcsolatba hozta a katolicizmussal, 1840-re pedig romanizálódott a teljes "apostoli katolikus gyülekezet", ahogy magukat az irvingiták nevezték.

A kultuszː oltárok, papi öltözet, hétágú gyertyatartó, tabernákulum, tömjén, 1868-tól szenteltvíz; utolsó kenet, az eucharisztia áldozati jellege.

Az irvingiánusoknak Németországban is lettek követőik, még az értelmiségiek között is. Heinrich Thiersch például 1850-ben lemondott marburgi teológiaprofesszori állásáról és irvingiánus prédikátor lett. Később Amerikában és Ausztráliában is toboroztak híveket, a latin országokban és Magyarországon csak elenyésző mértékben. Hollandiában (1863) és Németországban szakadás folytán új irvingiánus gyülekezetek alakultak → Új Apostoli Egyház.

Kultusz (vallás)

Kultusznak nevezzük a vallásokban a vallási szertartások összességét. A kultusz olyan személyes vagy kollektív tevékenység, azon gondolatok, szavak, gesztusok egysége, amelyek révén az ember kapcsolatba lép az istenséggel, kinyilvánítva tiszteletét.Kultusza többé vagy kevésbé kifejlett formában, szellemibb vagy anyagiasabb alakban, minden időben, minden népnek volt és egyidős az emberiséggel.

Lévi (Biblia)

Lévi héberül: לֵוִי) bibliai személy, Jákob és Lea harmadik fia. Lévi és testvéreinek az életét az ószövetségi Teremtés könyve meséli el. (Mózes I. könyve 29-50. rész)

Testvérével, Simeonnal bosszút állt Sekemen, aki húgát, Dinát megszeplősítette. Sekem városának összes férfiát lemészárolták. Lévi erőszakos tettéről apja, Jákob, még a halálos ágyán is megemlékezett, és ő sem kapta az elsőszülöttnek járó áldást, csak Jákob 4. fia, Júda.

Lévinek három fia volt: Gerson, Kehát és Mérári. Utódai, az úgynevezett léviták lettek az Isten előtti szolgálatokra elhívatva, ők voltak megbízva a szent sátor körüli munkákra, közülük kerültek ki a papok is. Mózes és Áron, akik kivezették a zsidókat Egyiptomból, Lévi fiának, Kehátnak az unokái volt.Lévi 137 évig élt és valószínűleg Kr. e 1750 - Kr. e. 1600 közötti időszakban élhetett.

Menóra

A zsidóság egyik legrégebbi jelképe, a menóra egy hétágú gyertyatartó, amely a Mózes által látott égő csipkebokrot szimbolizálja. Eredetileg a menóra olajlámpás volt, csak sokkal később, a gyertya feltalálása után vált gyertyatartóvá.

A menóra nem tévesztendő össze a hanukijának (hanukiah, chanukiah) nevezett nyolc plusz egy ágú gyertyatartóval, amely a makkabeusoknak a szír túlerőn i. e. 165-ben aratott csodálatos győzelmét ünneplő nyolcnapos ünnep, a hanuka jelképe.

A legõsibb zsidó szimbólum kétségtelenül a hétágú gyertyatartó, a menóra. (Ez a szó héberül egyszerûen lámpást jelent.) Párhuzamosan fölfelé ívelõ fához hasonlít, amelynek ágai kétoldalt ölelik át a törzsbõl egyenesen felfelé ívelõ fõágat. Már az idõszámításunk elõtti 15. században, Mózes korában is fontos szerepet töltött be: a pusztai Szentély középpontjában állt, s egyetlen percre sem aludhatott ki a lángja. (Az örök lámpás olaját a papok naponta pótolták.) A kor legkitûnõbb ötvöse, Becalél mester készítette színaranyból, drágakövekkel ékesítve a kb. 1 méter magas menórát. (Nevét ma képzõmûvészeti akadémia és múzeum õrzi Jeruzsálemben.)

Mózes harmadik könyve

Mózes harmadik könyve Ószövetségi protokanonikus könyv. A Pentateuchus/Tóra harmadik könyve. Főként Izráel népének áldozatokra, megtisztulási folyamatokra és ünnepekre vonatkozó kultikus előírásait tartalmazza. Így részletesen foglalkozik az áldozatok helyes bemutatásával, valamint a tiszta és tisztátalan dolgok pontos megkülönböztetésével.

Mózes második könyve

Az Exodus ide irányít át. A többi jelentéséhez lásd: Exodus (egyértelműsítő lap)Mózes második könyve, más néven A kivonulás könyve – héberül: שֵׁמוֹת Sémót vagy שְׁמוֹת Semót/Smót („Nevek”), askenázi: Smajsz; jiddis: שמות Smojsz; latinul: Exodus („Kivonulás”) – a zsidó vallásban a Tóra, a kereszténységben pedig az Ószövetség, azon belül a Pentateuchus második könyve. A hagyomány Mózes prófétának tulajdonítja.

Próféta

A próféta szó a görög pro (προ) és phémi (φη|μί) szavakból tevődik össze, mely jelentése: valakinek a nevében beszélni vagy valaki szószólója. Általános értelemben: látó vagy látnok, akihez akkor fordultak az emberek, ha Istent akarták valami felől megkérdezni.A próféták nem csak a Biblia történeteiből ismertek, hanem már a zsidó nép megjelenése előtt is fellelhetők. Megtalálhatók a hindu, zoroasztriánus, zsidó, keresztény, iszlám és más vallásokban éppúgy, mint az ókori görög vallásban és a manicheizmusban.

A zsidóknál és az iszlám vallásban olyan embert, szónokot is értenek/értettek rajta, aki Istentől ihletve beszélt. A hinduizmusban risi (= látó) néven ismertek.

Siló (település)

Siló (héberül: שִׁלֹה, שילה ) zsidó település Ciszjordániában. Lakossága mintegy 2400 fő volt 2011-ben.A településnek nagyobb jelentősége az ókori Izraelben volt. A királyság előtt Izráel törzseinek vallási központja. Itt volt a szent sátor és itt őrizték a szövetség ládáját. Itt töltötte ifjúságát Sámuel próféta Éli főpapi szolgálata mellett.

Siló Bétel és Szikem között feküdt, Jeruzsálemtől kb. 40 km-re északra.

Szentély

A szentély eredeti értelemben egy vallási szent hely, tágabb értelemben menedék.

Sámuel próféta

Sámuel (héberül: שְׁמוּאֶל , jelentése: Isten meghallgatott), (Kr. e. 12. század – Kr. e. 11. század) bibliai, ószövetségi próféta Mózes után. Az ókori Izrael utolsó, egyben legjelentősebb bírája, mintegy 20 évig.

Ő volt az, aki az izraeliták első, majd második királyát is felkente, Saul, illetve Dávid személyében.

Tabernákulum

A tabernákulum (oltárszekrény, szentségház) fő jelentése magyar nyelvterületen az oltáriszentség őrzésére szolgáló és a római katolikus templomokban rendszerint az oltár közepére állított szekrényke.

Áron (Biblia)

Áron bibliai személy, Mózes testvére, akivel együtt Jákob fiának, Lévinek a dédunokája volt.

A Biblia és a Korán is említi.

Az Ószövetség története

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.