Pápai tévedhetetlenség

Az I. vatikáni zsinat hirdette ki a pápai tévedhetetlenség dogmáját, ami azt jelenti, hogy tévedhetetlen (infallibilitas), amikor hit és erkölcs dolgában az egész egyház számára kötelező tanítást ad. A zsinat ezzel a határozattal a pápát és a római központot akarta erősíteni az egyházon belül egymással szembenálló irányzatok vitájában; a dogma főleg a gallikanista, a janzenista és a konciliarista nézetek ellen irányult.[2][3][4]

Leo-XIII Friedrich-Stummel
Friedrich Stummel: Die katholischen Missionen , XIII. Leó pápa mint Péter apostol utóda és Róma püspöke; Jézus nevében Isten Egyházát veszélyes tengeren át vezeti a mennyország felé, 1903[1]

Mit nem jelent

Bár közel másfél évszázad telt el a tévedhetetlenség dogmájának kihirdetése óta, mégis számos félreértés él az emberek tudatában a pápai tévedhetetlenséggel kapcsolatban. Ezért célszerű először arról szólni, mit nem jelent a pápai tévedhetetlenség tana.

Nem jelenti azt, hogy a pápa általában tévedhetetlen; hogy például a pápai beszédekben vagy akár a pápai enciklikákban nem fordulhatnak elő téves kijelentések. Nem jelenti azt, hogy a pápa nem vétkezhet. Nem jelenti azt, hogy pápát nem lehet kritizálni vagy hogy egy pápai kijelentést nem lehet vitatni.

„Nem definiált (nem dogmaként kihirdetett), de hiteles (kötelező érvénnyel előterjesztett) tanítói megnyilatkozásokban az egyházi tanítótekintély tévedhet, és többször ténylegesen tévedett is. Az egyházi tanítótekintély a voltaképpeni és végső hittartalom állítólagos megóvása céljából nem ritkán túlságosan keményen és igazságtalanul, azaz erkölcstelenül járt el.”[5]

A hittétel szövege és kifejtése

A pápa, amikor ex cathedra szól, azaz az összes keresztény legfőbb pásztoraként és tanítójaként legfőbb apostoli hatalmával hit és erkölcs területén egy tanítást úgy határoz meg, hogy azt az egyetemes Egyháznak el kell fogadnia, a Péternek ígért isteni segítség által azzal a tévedhetetlenséggel bír, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a hit és erkölcs dolgában ellátni akarta. Ezért a római pápa ex cathedra meghatározásai önmaguktól és nem az Egyház beleegyezéséből fakadóan megváltoztathatatlanok.”
– Az Első vatikáni zsinat által kihirdetett dogma szövege:

A tétel kifejtése:

A pápai tévedhetetlenségnek tehát pontosan körülhatárolt feltételei vannak:

  • A tévedhetetlen kijelentés csak hitbeli vagy erkölcsi tanításra vonatkozhat
  • A kijelentést a pápa mint a katolikus egyház feje és legfőbb tanítója teszi
  • A kijelentés formájából/tartalmából egyértelműen ki kell derülnie: a pápa a kijelentést véglegesnek (megváltozhatatlannak) és minden hívőre kötelezőnek tekinti
  • A tévedhetetlenségnek nem kritériuma a zsinat, ill. a püspököknek előzetes hozzájárulása
  • Minden ex cathedra döntésnek meg kell egyeznie Istennek a Szentírásban rögzített szavával és az egyház hithagyományával

A katolikus tanítás szerint egyébként az ilyenfajta tévedhetetlenség nem csak a pápát illeti meg. A katolikus egyház Katekizmusa így fogalmaz (890. és 891. pont):

„… a Tanítóhivatal pásztori feladata virrasztani afölött, hogy Isten népe megmaradjon az igazságban˙(…). E szolgálat betöltésére ajándékozta meg Krisztus a Pásztorokat hit és erkölcs dolgaiban a tévedhetetlenség karizmájával. E karizma gyakorlása több módon történhet:(...). Az Egyháznak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfőbb Tanítóhivatalt, főként egyetemes zsinaton. (…) Az ilyen határozatokat a hívőknek hívő engedelmességgel kell fogadniuk”.

Tulajdonképpen tehát a pápai tévedhetetlenség esetében sem lehet az egyháztól elválasztott tévedhetetlenségről beszélni. Sokkal inkább az egyháznak megígért tévedhetetlenségről van szó, amely megőrzi a pápát attól, hogy valami mást hirdessen, mint az egyház hite. Mivel a pápa nem kap semmiféle inspirációt, kötelessége megbizonyosodnia az egyház hitéről és annak alapjairól.

A hittétel rövid története

A „tévedhetetlenség” mint fogalom, az I. vatikáni zsinat előtt nem fordult elő az egyházi dokumentumokban. Nem foglalkoztak annak a kérdésnek a részletes elemzésével, tévedhetetlen-e a pápa, és ha igen, milyen mértékben. Mégis az egész katolikus egyháztörténelem arról tanúskodik, hogy az egyházon belül mindvégig általános meggyőződés volt, hogy amit az egyetemes zsinatok vagy a pápa mond, az igaz, mivel Jézus az apostolokra és azok utódaira bízta tanításának megőrzését, tanításbeli vitás kérdésekben a vita eldöntését.

Ez a meggyőződés elsősorban olyan szentírási szövegekből táplálkozott, mint például amikor Jézus így szólt az apostolokhoz (akik utódai a püspökök): „Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok lelke szól belőletek.” (Máté 10,20) vagy „… mert a Szentlélek abban órában majd megtanít benneteket arra, hogy mit kell mondanotok.” (Lukács, 12,12). „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, aki pedig engem elutasít, azt utasítja el, aki engem küldött.” (Lukács 10,16). Vagy amikor Péter apostolnak (aki utódjának tekintik a katolikusok a pápát) mondja: „Péter vagy (azaz kőszikla) és én erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek erőt rajta (Máté 16,18), vagy másutt így szól Péterhez: „De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lukács 22,32)

Ezt a meggyőződést fogalmazta meg - hosszas tisztázó vitát követően – hittételként is 1870-ben az I. vatikáni zsinat.

A II. Vatikán Zsinat az Egyházról szóló rendelkezésben (Lumen Gentium, 1964) igyekezett megszüntetni a félreértések lehetőségét. Visszatért az apostoli, ill. püspöki kollegialitás fogalmához, és a pápa tanítóhivatali tévedhetetlenségét is ennek keretében értelmezte: A pápa mint a püspöki kollégium feje, egyúttal az Egyháznak is a feje, tehát amikor ex cathedra nyilatkozik, akkor az egész püspöki testület fejeként és azzal egyetértésben szól.

Érdemes külön megemlíteni, hogy a tévedhetetlenségi dogma kihirdetése óta 2010-ig eltelt közel másfélszáz esztendő alatt a pápák mindössze háromszor tettek ex cathedra megnyilatkozásokat.

A tévedhetetlenség és a többi keresztény egyház

Amikor az I. vatikáni zsinat kihirdette a pápai tévedhetetlenség dogmáját, a katolikus egyházon belül támadt egy olyan mozgalom, melynek tagjai ezt a hittételt nem fogadták el. Ez a mozgalom hozta létre az 1870-es években – kiválva a római katolikus egyházból - az Ókatolikus Egyházat.

Az Ortodox Egyház a pápa tévedhetetlenségét nem vallja, hanem csak az egyház tévedhetetlenségét hirdeti, miszerint a Szentlélek nem engedheti meg, hogy az összegyház tévútra tévedjen.

A protestáns egyházak általában nem fogadják el egy elhunyt vagy élő személy tévedhetetlenségét sem, beleértve a reformátorokat (kivétel: Jézus). Néhány fundamentalista protestáns egyház azonban hirdeti a Biblia tévedhetetlenségét, bár ezt a tévedhetetlenséget különböző módon határozzák meg, akár addig is elmenve, hogy például a Teremtéstörténetet is tudományosan korrektnek tartják (kreacionizmus).

Jegyzetek

  1. Festmény Kevelaer kegyhelyen Friedrich Stummel nevű művészétől. Die katholischen Missionen 1903, szeptemberében.
  2. PEZENHOFFER ANTAL - A katolikus hit igazsága
  3. Dr. Előd István - Egyháztan
  4. Magyar Katolikus Lexikon - Egyház tévedhetetlensége
  5. K. Rahner/H. Vorgrimler: Teológiai Kisszótár („Tanítóhivatal” szócikk), Szent István Társulat [1]

Források és külső hivatkozások

  • A Magyar katolikus lexikon a tévedhetetlenségről [2]
  • Depositum. Online szöveggyűjtemény. A tévedhetetlenségről szóló összeállítás [3]
  • A német Wikipédia vonatkozó szócikke [4]
  • Pottmayer, H. J.: A pápai primátus az I. Vatikánumtól XVI. Benedekig. Vigilia, 2008 [5]
  • [1]
      A kereszténység kronológiája

      A kereszténység kronológiája összefoglalást nyújt a fontosabb eseményekről Jézus keresztre feszítésétől napjainkig.

      A kereszténység története

      A kereszténység története az evangélium hirdetésének, és a vele szorosan összefonódó keresztény egyházak történetét jelenti. Kezdete az időszámítás szerinti első évtizedekre tehető, amikor a vallás első tanítója, a Názáreti Jézus Júdeában fellépett. A szeretetre épülő tanítása részben beilleszkedett a zsidó vallás ószövetségi kereteibe, de sok tekintetben forradalmasította és túllépte azt. A korai kereszténység az 1. században gyorsan terjedt a római Júdea provinciában az apostolok, majd a pogány világban – főleg Pál apostol révén. A 4. század végére a Római Birodalom államvallásává vált, és Eurázsia más területein is elterjedt.A kereszténységnek két párhuzamos története van. Egy belső, hogy a világtörténelem során mennyire tudta megértetni a világgal a kereszténység fontosságát, azaz az egyházatyák milyen összefüggéseket tártak fel a Bibliában, az egyház milyen teológiai tanokat épített be abból, és ezáltal milyen üdvtörténeti képet rajzolnak fel híveinek. A külső történet arról szól, hogy a kereszténység hogyan viszonyult a világi történelem kihívásaira, illetve a másképpen hívők hogyan viszonyultak kétezer év alatt a kereszténységhez.

      A pápaság története

      A pápaság története az apostoli kezdetektől napjainkig fogja át a pápák és a köréjük fonódott intézmény történetét. A római katolikus egyház tanítása alapján Krisztus alapította meg a pápaságot, áthagyományozva ezzel a legfőbb pásztori címet.

      Nézetük szerint Péter apostol, azaz katolikus nevén Szent Péter lett az első pápa, amikor Jézus neki adta szimbolikusan a Mennyei Királyság „kulcsait”.A katolikus tanítás szerint a mindenkori pápa Szent Péter utóda a római püspöki székben és az azzal összefüggő primátusban. Úgy vélik, hogy a pápaságról szóló doktrína bibliai megalapozottságú, ezért Szent Péter Jézus apostolai között elsőbbséget élvez. Mivel Szent Péter Rómában halt mártírhalált, azon a helyen építették ki a pápaság központját. A nézet alapján Róma mindenkori püspöke, egyben az egyetemes egyház vezetője a pápa.

      A pápaság a világ egyik leghosszabban fennálló intézménye, és kiemelkedő szerepet játszott a kereszténység és az egész emberiség történelmében is. A jelenlegi Ferenc pápáig 307 pápa volt hatalmon, de közülük sokak legitimitása megkérdőjelezhető, mert vagy ellenpápaként, vagy egyéb okokból nem törvényesen kezdték meg pontifikátusukat.A római püspökök egészen a 4. századig, Nagy Konstantin idejéig nem birtokoltak tényleges hatalmat. A történészek egybehangzó véleménye alapján a pápaság mint intézmény ez után kezdett kiformálódni. A kereszténység első három századában azért nem lehet még pápaságról beszélni, mert ekkor még ez a sajátos hatalmi képződmény nem létezett és a római püspökök történetéről is csak az episzkopális egyház létrejöttétől, a püspöki intézmény (szinódus) létezésétől kezdve beszélhetünk.

      A tudomány sokat vitatott kérdése, hogy milyen körülmények vezethettek az egyház kialakulásához. A szilárd egyházi formák megjelenése némely vonatkozásban egy következetes fejlődés eredménye, melynek kezdeményei visszavezethetők az apostoli korig, noha egyúttal teljes szakítást jelent az őskereszténységgel. (ld. még: páli fordulat)

      A szórakoztató Biblia

      A szórakoztató Biblia (La Bible amusante) Léo Taxil francia író, újságíró provokatív hatású könyve. A szerző már fiatalon követte a felvilágosodás eszméit és bekapcsolódott az ateista mozgalomba is. Nevét szabadgondolkodó, felvilágosult írásai tették ismertté. Taxilt leginkább egyház- és vallásellenesnek illetve szélhámosnak is minősítik.

      Friedrich Michelis

      Friedrich Bernhard Ferdinand Michelis (Münster, 1815. július 27. – Freiburg im Breisgau, 1886. május 28.) német katolikus teológus és filozófus, az ókatolikus mozgalmak egyik vezére.

      Félix Dupanloup

      Félix Antoine Philibert Dupanloup [ejtsd: düpanlu] (Saint-Félix, Szárd Királyság, 1802. január 3. – La Combe-de-Lancey (Grenoble mellett), 1878. október 11.) francia püspök, író, politikus, tanár és újságíró.

      Gallikanizmus

      A gallikanizmus francia egyházpolitikai irányzat, amelynek célja az volt, hogy a pápa hatalmát a francia egyházban visszaszorítsa, illetve hogy francia nemzeti egyházat hozzon létre.

      A gallikanizmus Franciaországból eredt és a 18. században Németalföldön is elterjedt.

      Csúcspontját az 1682-es deklarációban érte el (XIV. Lajos / Bossuet → gallikán cikkelyek).

      Heinrich Denzinger

      Heinrich Joseph Dominicus Denzinger (Liège, 1819. október 10. – Würzburg, 1883. június 19.) német katolikus teológus, dogmatikus és dogmatörténész, egyházmegyés pap, Würzburg egyetemén a dogmatika és a dogmatörténet tanára. Szerteágazó dogmatikai, teológiatörténeti, hitvédelmi munkássága a katolikus tübingeni iskola, és a római iskola hatása alatt fordult a történeti és pozitív módszer felé, amelynek szellemében elsősorban a dogmafejlődés és a dogmatikai hagyomány történetisége foglalkoztatta.

      I. Honoriusz pápa

      I. Honoriusz (latinul: Honorius), (? – 638. október 12.) foglalhatta el a világtörténelemben 70.-ként a keresztény egyház pápai trónját 625. október 27-én. 13 évnyi pontifikátusa még több száz év múltán is nagy vitákat kavart. Nem lenne elfogult a kijelentés, ha Honoriuszt a pápák történetének egyik legvitatottabb alakjának számítanánk. Kiváló teológiai ismeretekkel rendelkezett, és uralkodása alatt több jelentős lépést is tett. Mégis az utókor számára leginkább krisztológiai vitái maradtak fenn. Ezek alapján Honoriusz meggondolatlannak tűnhet.

      John Henry Newman

      Boldog John Henry Newman C.O. (London, 1801. február 21. – Birmingham, 1890. augusztus 11.) nagy hatású angol anglikán, majd katolikus teológus, bíboros, a Néri Szent Fülöp Oratóriuma angliai alapítója.

      Július 18.

      Július 18. az év 199. (szökőévben 200.) napja a Gergely-naptár szerint. Az évből még 166 nap van hátra.

      Névnapok: Frigyes, Arnó, Arnold, Arnolda, Arnót, Frederik, Fremont, Hedda, Hédi, Hedvig, Jusztián, Jusztin, Kámea, Kamill, Kamilla, Kamilló, Lantos, Milán, Milka, Milla, Mila, Milli, Milton, Mirkó, Szemőke, Zomilla

      Katolikus egyháztörténeti kronológia

      A katolikus egyháztörténet a római katolikus egyház egyetemes történetével foglalkozik.

      Nagy egyházszakadás

      A nagy egyházszakadás vagy kelet–nyugati egyházszakadás (görögül: skizma) a középkori keresztény egyház keleti és a nyugati felének eltávolodására, majd 1054-ben történt végleges kettéválására utal, amelynek következményeként kialakult a római katolikus és az ortodox (keleti) keresztény egyház. A keleti és nyugati egyházfők közötti kapcsolat már korábban is feszült volt politikai és teológiai nézeteltéréseik miatt. IX. Leó pápa és I. Mihály konstantinápolyi pátriárka tovább szította az indulatokat azzal, hogy támogatta a másik fél híveinek üldözését. Leó 1054-ben küldöttséget indított Konstantinápolyba, hogy Kerulláriosztól megtagadják az „ökumenikus pátriárka” címet és rávegyék a római pápa fennhatóságának elismerésére. Kerulláriosz ezt visszautasította, mire a követség vezetője kiközösítette Kerullárioszt, aki válaszul kiközösítette a követség minden tagját.A nyugati egyházat képviselő küldöttek cselekedeteinek már a korabeliek szemében is kétséges volt a jogalapja: a küldöttséget indító Leó pápa ugyanis 1054. április 19-én meghalt, de a kölcsönös kiközösítés olyan szakadást okozott, amelyet azóta sem lehetett áthidalni. A kereszténység dogmatikus, teológiai, nyelvi, politikai és földrajzi értelemben is két nagy részre szakadt. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a negyedik keresztes hadjárat során a keresztesek Velence felbujtására 1204-ben elfoglalták és különös kegyetlenséggel kirabolták Konstantinápolyt, és a nyugati egyházhoz húzó pátriárkát neveztek ki. Elméletileg a két egyház két alkalommal, 1274-ben a második lyoni zsinaton és 1439-ben a bázel–ferrara–firenzei zsinaton kimondta egyesülésüket, de az ortodox egyház mindkét alkalommal visszautasította ennek elismerését, mondván, hogy a küldöttek jócskán túllépték hatáskörüket. 1484-ben, 31 évvel azután, hogy Konstantinápolyt a törökök elfoglalták, a városban tartott ortodox zsinat elutasította a firenzei zsinat határozatát és ezzel véglegesítette az egyházszakadást. 1965-ben VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka visszavonta a kölcsönös kiközösítést, ezzel megteremtve a két egyház közötti megbékélés lehetőségét.

      Római pápák listája

      A római pápák listája tartalmazza a római katolikus egyházfőket, vagyis a pápákat, pontifikátusuk szerint időrendbe helyezve, valamint néhány róluk készített statisztikai táblázatot.

      A pápa (a Római egyházmegye püspöke) (épp a Római Birodalom településhierarchiájából következően) már a korai kereszténység időszakában is kitüntetett szereppel rendelkezett. A Római Birodalom hanyatlása idején a pápák voltak Róma város vezetői. Az 5–8. század között a pápák a keletrómai császárok befolyása alatt álltak, személyüket a császár jelölte ki. Az Itáliában terjeszkedő longobárd állam ellen azonban a frank uralkodóknál találtak védelmet. 751-ben a pápa megerősítette Kis Pipint az erőszakkal szerzett frank trónon, ezért a frank király 754-ben megvédte a pápát a longobárdoktól, és az Itáliában meghódított területeket 756-ban a pápának adományozta (a pápai állam születése). 774-ben Nagy Károly elfoglalta Itáliát, s megerősítette Kis Pipin adományát.A 9–11. század között a pápák a német-római császárok befolyása alatt álltak. 1054-ben a keresztény egyház keleti (ortodox egyház) és nyugati fele véglegesen elszakadt egymástól. 1059-től a német-római császár nem szólhatott bele a pápaválasztásba (bíborosi testület szerepe), de a pápáknak az egész 11–12. század során harcolniuk kellett a császári befolyás ellen. A 13. században volt a legnagyobb a pápák világi hatalma, amely a központosított rendi monarchiák (majd a nemzeti abszolutizmusok) kialakulásával és a reformációval egyre csökkent. (Ezzel párhuzamosan viszont a pápák növelték a római katolikus egyházon belüli hatalmukat, amely törekvések csúcspontja az 1870-ben elfogadott pápai tévedhetetlenség dogmája.) 1309–1377 között a pápák a pápai hűbérbirtoknak számító, de a francia király befolyása alatt álló Avignonban székeltek.A Rómába való visszatérés (1378) egyházszakadással járt (római pápák, avignoni pápák, sőt 1409–1415 között pisai pápa is), amit 1417-ben a konstanzi zsinaton sikerült felszámolni. Az olasz nemzetállam kialakulásakor, 1870-ben a pápák elveszítették világi birtokaikat, a Pápai Állam megszűnt, a pápák jogi helyzete tisztázatlan volt. (A pápák önkéntes lateráni fogsága.) 1929-ben a lateráni egyezmény rendezte a pápák helyzetét, s így megszületett Vatikán Állam.

      Wilhelm Emmanuel von Ketteler

      Wilhelm Emmanuel von Ketteler (Münster, 1811. december 25. – Burghausen, 1877. július 13.) báró, mainzi püspök, a keresztényszocializmus egyik első megfogalmazója.

      Zsinat

      A zsinat vagy szinódus gyűlést, találkozót jelent. A görög σύνοδος (szünodosz) szóból származik, latin megfelelője a concilium szó.

      Ókatolikusok

      Az ókatolikusok a római katolikus egyházból váltak ki (nincsenek vele egységben), mert az I. vatikáni zsinat után elutasították a pápai tévedhetetlenség (lat. infallibilitas) tanát, amely a pápa (kizárólag hit és erkölcs dolgában való) tévedhetetlenségét mondta ki. Nevüket az új dogmával való szembeállás miatt választották. Első kongresszusukat 1871-ben tartották, ahol elhatározták az önálló egyház megalapítását. Második kongresszusukon bizottságot hoztak létre a püspökválasztás előkészítésére. 1873-ban került sor a püspökszentelésre; a püspöki jogfolytonosságot a janzenista holland egyház révén tartják érvényesnek. 1889-ben megalakul az Utrechti Unió, amely kibocsátja az ókatolikus egyház alapokmányát. Istentiszteletüket nemzeti nyelven végzik, két szín alatt áldoznak, és papjaikat nem kötelezik nőtlenségre.

      A nők pappá szentelése kérdésében a német ókatolikus püspöki szinódus már 1989-ben állást foglalt arról, hogy a papi pályát a nők előtt is meg kell nyitni, amiről a végső határozat 1994-ben született meg, 1996 pünkösdjén pedig fel is szenteltek két nőt ókatolikus pappá.

      Az ókatolikusok sok országban különálló egyházat alkotnak. Néhány helyen működnek – nem bejegyzett egyházként. Ma már nincs jelentős számú magyar tagja Szlovákiában. Magyarországon 2010-ben indult újra az ókatolicizmus, 2011-ben pedig már érvényesen fölszentelt püspökkel, önálló szervezetként működik a Magyar Ókatolikus Misszió. 2012 novemberében jött létre a Magyarországi Keresztény-katolikus Misszió, amely az ókatolikus Scrantoni Unió része. 2014 januárjától a Magyarországi Ókatolikus Egyház nevet viseli.

      Más nyelveken

      This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
      Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
      Images, videos and audio are available under their respective licenses.