Mássalhangzó

A mássalhangzók (latinul consonantes) olyan beszédhangok, amelyek kiejtése csak egy magánhangzóval együtt lehetséges, és képzésükkor a tüdőből kiáramló levegő a hangképző szervek útján valamilyen akadályba (fog, íny, ajak stb.) ütközik. Az alábbiakban bemutatjuk magyarban, illetve az idegen nyelvekben meglévő leggyakoribb mássalhangzókat.

Csoportosításuk

IPA chart 2018.pdf
Az IPA hangtáblázat

A mássalhangzókat a képzés helye, módja, valamint a hangszalagok működése (zöngésség) szerint csoportosíthatjuk.

A képzés módja szerint

A képzés módja szerint a mássalhangzó lehet:

  • zárhang (okkluzíva vagy plozíva): ejtésekor a hangképző szervek a levegő útját teljesen elzárják, majd hirtelen kiengedésével képződik a hang (zárhangok: p, t, k, b, d, g, gy, ty);
  • réshang (frikatíva): képzésekor a levegő kiáramlása a hangképző szerveken keresztül folyamatos (réshangok: f, v, sz, z, s, zs, h, j stb.);
  • zár-rés hang (affrikáta): összetett hang, amelynek képzésekor egy zárhang után közvetlenül egy réshangot ejtünk (zár-réshangok: cs, dzs, c, dz);
  • folyékony hangok (likvidák): speciális réshangok, amelyek a következő csoportokra bonthatók:
    • oldalréshang: a nyelv hegye a szájpadlást érinti, miközben a két oldalán a levegő kiáramlik; ide tartozik az l hang;
    • pergőhangok (tremulánsok): a nyelvhegy pergetésével képezzük őket; ide tartoznak az r-szerű hangok:
      • egyperdületű vagy egyszerű pergőhang, újabban legyintőhang (flap): az egyszerű rövid r hang, mint az ember szóban;
      • többperdületű vagy többszörös pergőhang (trill): hosszú pergetett r hang, mint az arra szóban.
  • orrhang (nazális): olyan zárhang, amelynek ejtése közben a levegő az orron át áramlik ki (orrhangok: m, n, ny).
  • közelítőhang (approximáns): a zárhang és a réshang közötti hang; a hangképző szervek nem zárják el teljesen a kiáramló levegő útját, csak közelítenek egymáshoz; tulajdonképpen lazán ejtett zárhang/réshang. A magyarban ilyen mássalhangzó nincs, de például ilyen az angol w, vagy a spanyolban a szóközi b vagy v.

A képzés helye szerint

A képzés helye szerint a következő mássalhangzókat különböztetjük meg:

  • labiális (ajakhang): ejtésében az ajkak működnek közre. Ezen belül lehet:
    • labiodentális (fog-ajak hang): képzése a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik (f, v);
    • bilabiális (ajak-ajak hang): képzése az alsó és a felső ajkakkal történik (p, b, m);
  • dentális (foghang): képzésében a nyelv és a fogak vesznek részt (pl. t, d, sz);
  • interdentális (fogközi hang): képzése a két fogsor között történik. A magyarban ilyen nincs, de nagyon sok indoeurópai nyelvben létezik (pl. angol, spanyol, görög stb.);
  • alveoláris (fogmederhang): képzése a nyelv a felső fogínyhez történő érintésével történik (pl. n, l);
  • posztalveoláris (vagy prepalatális): a fogmeder és a szájpadlás között képzett mássalhangzó (s, zs);
  • palatális: a szájpadlás legmasabb részén képzett mássalhangzó (j, ny, ty, gy, cs, dzs);
  • veláris (hátsó ínyhang): a hátsó szájpadláson képzett hang (k, g, ch, illetve az n a k és a g előtt);
  • faringális (garathang): az előbbinél még hátrább képzett mássalhangzó (pl. a német ch-t így ejtik a nacht szóban);
  • uvuláris: a nyelvcsap pergetésével képzett hang (pl. a francia „raccsoló” r);
  • glottális (hangszalagréshang): h és a glottális stop.

A hangszalagok működése szerint

A hangszalagoknak a képzésben való részvétele alapján a mássalhangzó lehet:

  • zöngés: képzésekor a hangszalagok rezegnek, például m, n, ny, j (és ly), l, r, b, d, g, gy, dz, dzs, z, zs, v
  • zöngétlen: ejtésükkor a hangszalagok nem rezegnek, például p, t, k, ty, c, cs, s, sz, f, h

Egyéb jellemzők

A fenti, általános csoportosításon belül nyelvjárásokban, illetve más nyelvekben ezen kívül sokféle másodlagos ejtésváltozat is előfordulhat a különféle ejtéskísérő-jelenségektől függően: ilyenek például a hehezetes mássalhangzók (régi indoeurópai nyelvekben, valamint az újind és germán nyelvekben gyakoriak), az enfatizált mássalhangzók (főleg a sémi nyelvekben fordulnak elő), retroflex vagy kakuminális – a nyelvhegy visszafordításával ejtett – mássalhangzók (sok magyar nyelvjárásban ejtik így a t, d hangokat), ejektív (nagy nyomatékkal ejtett) mássalhangzók stb.

A mássalhangzók meghatározása

Egy-egy mássalhangzót a fentebb felsorolt tulajdonságok alapján – zöngésség, képzés helye, képzés módja – definiálhatunk, amelyből a nyelvészek számára pontosan kiderül, hogy melyik hangról van szó. Ha például az m hangot akarjuk meghatározni, akkor ez egy zöngés ajak-ajak-orrhang vagy tudományosan zöngés bilabiális nazális. Hasonlóképpen, ha azt a definíciót olvassuk valamelyik nyelvészeti szakirodalomban, hogy zöngétlen fogréshang vagy zöngétlen dentális frikatíva, abból rögtön meg tudjuk mondani, hogy az sz hangról van szó; és így tovább.

A mássalhangzók kapcsolódási törvényei a magyarban

Részleges hasonulás

A hasonuló hang egy képzésmozzanatban változik meg (pl. vasgolyó).

Zöngésség szerinti részleges hasonulás

Azt a jelenséget, amikor az egymás mellett álló két mássalhangzó közül az egyik a másikhoz zöngésség tekintetében hasonlóvá válik, zöngésség szerinti részleges hasonulásnak nevezzük. A két szomszédos mássalhangzó közül az egyik zöngés, a másik zöngétlen, s a hátul álló zöngésség tekintetében megváltoztatja az elöl állót, (a hasonítás iránya tehát regresszív). Alfajai zöngésedés és zöngétlenedés.

Képzés helye szerinti részleges hasonulás

Az n hang hasonul, mégpedig m vagy ny hangot hallunk helyette (pl. színpad, azonban, ponty). Ezt a fajta hasonulást helyesírásunk nem jelöli.

Teljes hasonulás

A hasonuló hang több képzésmozzanatban változik meg.

Írásban jelöletlen teljes hasonulás

Regresszív (pl. község) és progresszív (pl. anyja).

Írásban jelölt teljes hasonulás

  • Névszók esetében jelentkezik a -val/-vel, -vá/-vé határozóragok esetében (pl. emberrel, vízzé).
  • Igék esetében főként az s, sz, z, dz mássalhangzóra végződő igék után ragasztott személyragok esetében (pl. issza, ássa, visszük, hozzátok, eddzétek (magatokat)).
  • Névmások esetében legfőképp az ez, az ragos, képzős alakjaiban jelentkezik (pl. ezzel, abból, ennek, arra).

Lásd még

Mássalhangzótörvények
Magyar mássalhangzók

Felhasznált irodalom

  • A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973
A koreai nyelv átdolgozott latin betűs átírása

A koreai nyelv átdolgozott latin betűs átírása (국어의 로마자 표기법, Kugoi romadzsa phjogibop) Dél-Korea által bevezetett átírási rendszer, mely 2000-ben váltotta fel az addig szokásos McCune–Reischauer-átírást. A rendszer diakritikus jelek helyett digráfokat, azaz kettős betűket alkalmaz és közelebb áll a koreai fonológiához. Észak-Koreában továbbra is a McCune–Reischauer rendszert használják.

Alveoláris hang

Az alveoláris (latin: alveolum ’fogmeder’) vagy fogmederhang olyan mássalhangzó, amely a nyelvnek a felső metszőfogak mögötti fogmederhez történő érintésével képződik. Alveoláris mássalhangzó például az sz (zöngétlen alveoláris réshang) és a z (zöngés alveoláris réshang).

Attól függően, hogy a nyelv melyik része érintkezik a fogmederrel , megkülönbözthetünk többek között apikoalveoláris, illetve dorzoalveoláris mássalhangókat. Az előbbiek esetében a nyelv hegyét, az utóbbi képzésénél pedig a nyelv hátát érintjük a fogmederhez. Például a magyar sz, z hangok dorzoalveolárisak, viszont a finn, görög, spanyol stb. nyelvekben az [s] képzése apikoalveoláris. Bizonyos nyelvekben (pl. lengyel, baszk) a kettő között fonológiai különbség is van.

A posztalveoláris hangot kissé hátrább képezzük.

Arab ábécé

Az arab ábécé arámi eredetű, 28 betűből álló mássalhangzó-írás jelrendszere, amelyben a rövid magánhangzókat és a mássalhangzókettőzést mellékjelekkel lehet jelölni, ám ezekkel csak nyelvkönyvekben, szótárakban és régi, nehezen érthető szövegekben találkozhatunk. A három hosszú magánhangzó (á, í, ú) közül kettő (í, ú) mássalhangzójellel íródik (j és v), míg az á hangértékű alif sok esetben más magánhangzóként ejtendő (leginkább e-két), illetve lehet a torokzárhang (hamza) jelének az ún. „széke”.

Aromán nyelv

Egyes nyelvészek szerint az aromán nyelv (más néven arumén, makedoromán vagy vlach; beszélői elnevezéseként limba armãneascã, armâneashti vagy armãneashce) a Délkelet-Európában élő arománok önálló nyelve. Legközelebbi rokonai a román nyelv, a meglenoromán nyelv és az isztroromán nyelv, amelyekkel együtt az újlatin nyelvek keleti csoportjához tartozik. Más nyelvészek szerint nem önálló nyelv, hanem a román nyelv egyik dialektusa, a dákoromán, a meglenoromán és az isztroromán dialektus mellett.

Dentális hang

A fonetikában dentális a foghangok artikulációjának helyét jelöli.. A latin apex „nyelvhegy“ szó felhasználásával apiko-dentális a másik használatos megjelölés.

Ha a fogakkal együtt az artikulációhoz az ajkak is kellenek, akkor labiodentális hangokról beszélünk.

Apiko-dentális hangok az angol th-hang zöngétlen és zöngés változata, a magyar f (zöngétlen) és v (a zöngés párja) is ilyen hangok

Emellett léteznek még lamino-dentalis hangok, melyeknél a nyelv megérinti, vagy súrolja a felső fogsor tövénél lévő ínyt. Az t, d, s, z hangok variánsai ilyenek.

Glottális hang

A glottális olyan mássalhangzó, melynek képzésénél a hangszalagok közötti rés (latinul glottis) az artikuláció helye.

Képzése lehet ingresszív, azaz belégzéssel történő, vagy egresszív (expriciós), vagyis kilégzéssel képzett. Egresszív képzéskor nyelv felemelt állapotú, a hangszálak közötti rés pedig bizonyos mértékig zárt.

Hangul

A hangul a koreai nyelv ábécéje, amelynek kialakítását hagyományosan Nagy Szedzsong királynak tulajdonítják az 1440-es években. Az egyik leginkább tudományosnak tartott, jelenleg is használatban lévő ábécé a világon. A nyelvet korábban handzsával, azaz a koreai nyelvre adaptált kínai írásjegyekkel írták. Bár Szedzsong hivatalossá tette a hangult, a konfucianizmus és a kínai kultúra befolyása miatt egészen 1945-ig nem nagyon használták. A hangul a hivatalos írásmód Észak-Koreában és Dél-Koreában. A két változat között van némi eltérés a helyesírásban és a kiejtésben, továbbá Északon csoszongul a megnevezése.

A hangul összesen 24 gyökből (betűből) áll, 10 magánhangzóból és 14 mássalhangzóból. A gyökök a latin írással ellentétben nem feltétlenül egymást követik, hanem egységekbe rendeződnek. Egy egység egy szótagot jelöl, például a han szótag írásképe 한, amely három gyökből (betűből) áll, ezek a ㅎ h, az ㅏ a és az ㄴ n. Egy egység kettő–öt gyökből állhat, ebből egy mindenképpen mássalhangzó és egy magánhangzó. Összesen 11 172 egységet lehet a segítségükkel létrehozni, azonban nem mindegyik létező szótag a nyelvben.

A hangul rendszert bevezető, 1446-ban publikált Hunmindzsongum dokumentum 1997-ben bekerült az UNESCO A világ emlékezete programjába.

Labiális hang

A labiális, más néven ajakhang, olyan beszédhang, amelynek képzésében valamilyen formában az ajkak működnek közre.

A labiális mássalhangzók vagy mindkét ajakkal (bilabiális), vagy az alsó ajakkal és a felső fogsorral (labiodentális) képzett hangok. Ilyen mássalhangzók a magyarban a következők:

zárhangok: b, p;

réshangok: f, v;

orrhang: m.A labiális magánhangzókat az ajkak kerekítésével képezzük. Ilyenek az a, o, u, ö, ü.

Laterális hang

A laterális (a latin laterālis „oldal- ,oldalsó“; másként laterális hang) egy beszédhang, melynél az artikuláció nem a szájpadlás közepén meglévő koponya-varraton megy végbe, mint a szagittállis hangoknál, hanem az oldalakon.

Hangképzésükkor a nyelvizom képez szűkületet, amely legtöbbször nem okoz zörejeket.

Az akusztikai hatása valamennyi laterális hangnak ugyanaz, mint az l hangunké (pl. „ló, lepke, lakk…”).

Manx nyelv

A manx nyelv vagy manx gael (saját nyelven Yn Ghaelg, Yn Ghailck) a Skócia és Észak-Írország közti kis szigeten, Man szigetén beszélt gael nyelv. A modern ír és skót gael nyelvhez áll közel. Az indoeurópai nyelvcsaládon belül a kelta nyelvek csoportjába tartozik.

Nemzetközi fonetikai ábécé

A nemzetközi fonetikai ábécé (angolul: International Phonetic Alphabet, IPA; franciául: Alphabet Phonétique International, API) célja, hogy a beszélt nyelvek hangjainak (fonémáinak) kiejtését leírja.

A Nemzetközi Fonetikai Szövetség (International Phonetic Association) készítette, eredetileg angol és francia kezdeményezésre. Története során számos nagy módosításon esett át.

Jelöléseit jelenleg főként a latin ábécé betűiből veszi, néhány jelet a görög ábécéből vesz át, valamint néhány olyat is használ, amelyeknek nincs kapcsolatuk létező nyelvek írásképével.

Az IPA jelöléseinek ASCII-átírását – ezzel azok használatát kívánták megkönnyíteni – először a SAMPA, majd ezt továbbfejlesztve az X-SAMPA projekt valósította meg. Segítségével a fonetikai kiejtések leírhatók latin betűk, valamint néhány írásjegy használatával.

Az ábécé 28 magánhangzót, 63 mássalhangzót (valamint 6 további két jellel kifejezhető mássalhangzót: [ʣ], [ʤ], [ʥ], [ʦ], [ʧ] és [ʨ]), és néhány segédjelet foglal magába.

Palatalizáció

A palatalizáció (a latin palatum „szájpadlás” szóból), másképp jésítés vagy lágyítás olyan mássalhangzó-képzésmód, illetve az így létrejött mássalhangzó, amelynél a nyelvhát felduzzad a szájpadlás középső része felé az eredeti mássalhangzó szokásos képzésével egyidejűleg, tehát az eredeti mássalhangzót mondhatni egy j hanggal együtt ejtjük. E képzési mód számos nyelvben megtalálható, de különösképpen a szláv nyelvek sajátossága. Megvolt az uráli alapnyelvben is, azonban a magyarban nem maradt fenn (a ly betű ilyen hang emlékét őrzi, amelyet még ejtenek néhány nyelvjárásban).

A palatalizáció a késői latinban is végbement, ezért kezdték el az eredetileg minden helyzetben k-nak hangzó c és g-nek hangzó g betűket magas magánhangzók – e és i – előtt és hatására kj-nak és gj-nek ejteni, aminek következtében ebben a hangkörnyezetben később elöl képzett hangokká (cs/dzs, c~dz~sz/zs stb.) alakultak. Az újlatin nyelvekben a jésítés még tovább folytatódott, és több mássalhangzóra, illetve mássalhangzó-kapcsolatra is kiterjedt; különösképpen jellemző ez az iberoromán nyelvekre.

Tágabb értelemben a palatalizáció valamely mássalhangzó palatális hanggá alakulását is jelenti, például a latin multus → spanyol mucho (multus > *[mujtu] > *[mujtjo] > [muʧo]).

A palatalizált mássalhangzó nem tévesztendő össze a palatális mássalhangzóval. Míg az első esetben az eredeti mássalhangzó képzésével egyidejűleg a nyelv a szájpadlás felé felduzzad (mintha egyszerre egy j-t is ejtenénk), addig a másodiknál maga a képzés helye a palatum, vagyis a szájpadlás teteje. A veláris k hang a király szóban például palatalizált (azaz képzési helye kissé előretolódik), míg a kakukk szóban nem történik palatalizáció; a tyúk szó ty-je ezzel szemben palatális mássalhangzó. (A palatális mássalhangzók kialakulását viszont – értelemszerűen – okozhatja egy előzetes palatalizáció.)

Palatális hang

Palatális hangnak nevezzük a szájüreg elülső részében képzett beszédhangokat.

A palatális mássalhangzó olyan mássalhangzó, amelynek képzési helye a szájpadlás legmagasabb pontja. Nem tévesztendő össze a palatalizált vagy jésített mássalhangzóval, amelynek képzésekor az eredeti képzéshellyel egyidejűleg a nyelv felpúposodik a szájpadlás felé. Palatális mássalhangzók számos nyelvben előfordulnak, a magyarban ezek a következők:

zár-rés hangok (affrikáták): gy, ty;

réshangok: j (esetenként ly-nal jelölve);

orrhang: ny;

pergőhang: r.Az cs, dzs zár-rés hangok, illetve az s, zs réshangok inkább posztalveolárisoknak számítanak, de valahol a palatálisok közé sorolják őket.

A palatális magánhangzó a nyelv elülső részével képzett magánhangzó. Ide tartoznak az e, i, ö, ü-szerű hangok.

Posztalveoláris hang

A posztalveoláris (latin, ’fogmeder mögötti’), más néven prepalatális (’szájpadlás előtti’) olyan mássalhangzó, melynek képzésekor a nyelv a fogmeder mögötti – a fogmeder és a kemény szájpadlás közötti – részt érinti. A legjellemzőbb posztalveoláris hangok a magyar s [ʃ], zs [ʒ], cs [ʧ] és dzs [ʤ] (illetve ezek megfelelői az idegen nyelvekben).

Spanyol hangtan

A spanyol nyelv hangrendszere közepes mértékben távolodott el a latinétól. A többi újlatin nyelvéhez képest viszonylag egyszerű: mindössze öt – tisztán ejtett – magánhangzót tartanak számon, a mássalhangzók között pedig nincsenek meg a többi újlatin nyelvre jellemző c, dz, dzs, s, z, zs hangok, beszélői csak a cs és sz hangokat képezik. Ugyanakkor az újlatin nyelvekhez hasonlóan a spanyolban megtalálhatóak a kettőshangzók, amelyek közül legjellemzőbbek az ie és ue (a latin rövid Ĕ és Ŏ folytatásaiként), valamint szintén létezik néhány palatális mássalhangzó, ilyenek a ch, ll, y, ñ. A szócikkünkben a sztenderd nyelvváltozatok kiejtésének leírására törekedtünk, szükségszerűen utalva a különböző regionális, illetve népies ejtésmódokra, valamint a spanyolországi és a latin-amerikai nyelvváltozatok közötti lényegesebb eltérésekre.

Szerb nyelv

A szerb nyelv (szerbül cirill ábécével српски jeзик, latin ábécével srpski jezik) az indoeurópai nyelvcsalád szláv ágának délszláv nyelvcsoportjához tartozik, ennek is a nyugati alcsoportjához. A szociolingvisztika szempontjából egyrészt a hagyományosan szerbhorvát nyelvnek nevezett, a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és a montenegróiak közös abstand-nyelvének egyik változata, másrészt különálló, saját sztenderddel rendelkező ausbau-nyelv. A szerb hivatalos nyelv Szerbiában, Koszovóban, Montenegróban és Bosznia-Hercegovinában. Szerb nemzeti kisebbségek beszélik Montenegróban, Horvátországban, Szlovéniában, Észak-Macedóniában, Romániában és Magyarországon. Nagyszámú szerb ajkú kivándorolt él Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is.

Ukrán ábécé

Az ukrán ábécé (ukránul Українська абетка [ukrajinszka abetka]) Ukrajna hivatalos nyelvének, az ukránnak az írására használatos. A cirill írásrendszer egy változata, a korai cirill ábécéből alakult ki a 10–12. század folyamán.

Veláris hang

Veláris hangoknak nevezzük a szájüreg hátsó részében képzett beszédhangokat.

A veláris mássalhangzók képzési helye a lágyszájpadlás (nyelvészeti szakirodalomban ezt ínynek is nevezik, azonban ez megtévesztő lehet, ugyanis a fogíny is íny). Ilyen a magyar k és g, valamint a h az ihlet szóban. Ez utóbbi idegen nyelvekben (pl. német, görög, spanyol, szláv nyelvek stb.) gyakori, IPA jele [x]. Néhány nyelvben (pl. görög, spanyol) előfordul még veláris hangként a g lazább változata, a [ɣ] is.

A veláris magánhangzó, más néven mély magánhangzó, a nyelv hátsó részével képzett magánhangzó. Ide tartoznak az a, o, u-féle hangok, valamint a magyarban nem létező (nem fonémaértékű) „schwa” [ə] és az ún. „veláris i” [ɨ] (az előbbi a magyar ö és a közötti hangra emlékeztet, az utóbbi pedig megközelítőleg egy ajakkerekítés nélkül ejtett u).

Ĉ

A Ĉ, ĉ (C circumflex) az eszperantó nyelvben a [tʃ] mássalhangzó leírására szolgáló betű, a negyedik az ábécében. Előtte a c, utána a d áll. (Közelítő magyar kiejtése cs.)

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.