Konklávé

A konklávé a római katolikus egyház által 1274-ben létrehozott alkalmi intézmény, melynek feladata a mindenkori új pápa megválasztása. A szó jelentése arra utal, hogy a pápát választó testületet befogadó helyiséget kulcsra zárják (a latin cum [-val, -vel] és clavis [kulcs] szavakból). A helyiséget egy időben be is falazták – a bentiek csak élelmet kaphattak –, hogy a döntés ne húzódjon el és azt mások ne befolyásolják. VI. Pál döntései (Ingravescentem aetatem, 1970, illetve Romano Pontifici eligendo, 1975) alapján csak a 80 évnél fiatalabb bíborosok vehettek részt mind a választás folyamatában, mind a megfigyelésben, a testület maximális létszáma pedig 120 fő. II. János Pál is változtatott a szabályokon (Universi Dominici gregis, 1996): a lényeges szabályok megtartása mellett kizárt két évszázadok óta nem alkalmazott döntési módot – a konklávé közfelkiáltással és megegyezéssel nem, csak szavazással dönthet –, a bíborosok szállásául a szintén a Vatikánban levő Domus Sanctae Marthae kényelmesebb épületét jelölte ki, valamint újra lehetővé tette a nyolcvan évnél idősebb bíborosok részvételét az előkészületi fázisban, rájuk bízta a közös imák vezetését, de a szavazásból továbbra is kizárta őket. A szabályozást a jelenlegi formában XVI. Benedek pontosította (Motu Proprio de Aliquibus Mutationibus, 2007),[1] aki a 2013. február 28-i lemondása előtt még módosított néhány szabályt.

Cappella Sistina - 2005
A pápai konklávék helyszíne 1492-ben volt először a római Sixtus-kápolna, 1878 óta pedig mindegyik konklávét ott tartják
Capela sistina
Az 1878-as pápaválasztó bíboros testület kamarásának Gioacchino Pecci grófnak, a későbbi XIII. Leó pápának javaslatára vált a Sixtus-kápolna belső tere a konklávé helyszínévé.

Története

Latinul:

„Tu es Petrus, et super hanc petram aedificábo Ecclésiam meam, et portae inferi non praevalébunt advérsus eam.” (Mt 16,18)

Magyarul:

„Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt. 16,18).

A szigorúbb szabályok bevezetésére X. Gergely pápát I. Károly szicíliai király vette rá azok után, hogy IV. Kelemen pápa halálát követően 1268-tól három éven keresztül sem tudtak a bíborosok döntésre jutni. A szigorú szabályok enyhítését hozta II. János Pál pápa pápaválasztási reformja (az 1996-ban elfogadott Universi Domini Gregis), melynek keretében többek között a pápaválasztó bíborosok lakhelyének kérdésében is enyhítést hozott, mivel ők immár a Ospizio Santa Marta épületében kerülnek elhelyezésre. A 19. század vége óta a konklávé helyszíne a Sixtus-kápolna, az akkori pápaválasztó bíboros testület kamarásának (Gioacchino Pecci bíboros, a későbbi XIII. Leó pápa) javaslatára.

A választás módja

A választás eredetileg három különböző módon történhetett meg:

Fumo branco
Fehér füst száll fel a Sixtus-kápolna kéményéből 2005. április 19-én.
Perugino Keys
Krisztus átadja a kulcsokat a térdeplő Péternek, Perugino freskója a Sixtus-kápolnában
  • A Szentlélek hatására történő közfelkiáltással
  • Kisebb (9-15 fő) pápaválasztó csoport meghatározásával, és a csoport döntésének elfogadásával
  • Kétharmados többségig tartó többszöri titkos szavazással

A választási reform után csak a legutóbbi megoldás maradt érvényben, ami pontosítva a következőt fedi: naponta négyszer szavaznak a bíborosok, annak eredményességét fehér, eredménytelenségét fekete füst kibocsátásával jelzik a külvilág számára. Három nap után, ha még nem sikerült eredményre jutniuk, egy napos gondolkodási szünetet tartanak. Ha háromszor három nap alatt se tudják kiválasztani az utódot, akkor az 1996-os reform értelmében a konklávé leviheti abszolút többségre is az eredményességhez szükséges szavazatok számát.

A pápaválasztás egyik fontos kelléke a Sixtus-kápolnában egy öntöttvas kályha és a kályha ideiglenesen megépített kéménye. Az eredménytelen szavazási fordulókat ugyanis fekete füsttel jelzik a várakozóknak, miután a szavazócédulákat nedves szalmán olaj és szurok hozzáadásával elégetik. Amikor azonban a szavazás eredményes, a szavazócédulákat száraz szalmán kóc hozzáadásával égetik el, aminek a hatására fehér füst száll fel a Sixtus-kápolna kéményéből. A fekete, illetve fehér színek egyértelműségének érdekében, vegyi anyagokat is hozzáadnak az égő szalmához.[2]

A sikeres pápaválasztást követően a protodiakónus bíboros, a diakónusi rend legrégebben kinevezett tagja a Szent Péter-bazilika erkélyéről latinul mondja a hagyományos mondatokat: Annuntio vobis gaudium magnum. Habemus papam! (Nagy örömöt jelentek be nektek. Van pápánk!) Az új pápa ekkor üdvözli először a téren összegyűlt híveket.[3]

Szavazatot kapott magyar bíborosok

2013-as változtatások

XVI. Benedek pápa 2013. február 25-én közzétett motu proprio apostoli levelében módosított néhány szabályt, hogy biztosítsa a pápaválasztás lehető legjobb módját.[4]

A dokumentum rögzíti, hogy az Universi dominici gregis konstitúció 40. és 75. pontjaiban előírtak betartása mellett nem lehet kizárni egyetlen választó bíborost sem a választásból. Ugyan a konstitúció szerint az Apostoli Szék megüresedésétől számított 15 nap múlva lehet kezdeni a konklávét, XVI. Benedek felhatalmazta a bíborosi kollégiumot azzal a joggal, hogy az összes választó bíboros jelenlétének megállapítása után hamarabb is kitűzhetik a konklávé kezdetét. A sede vacante (a pápai szék megüresedésének) kezdete után azonban legfeljebb 20 napon belül mindenképpen meg kell kezdeni a konklávét, a jelen levő bíborosok számától függetlenül.

Amennyiben a konstitúció szerint lefolytatott választásoknak nincs eredménye, akkor a következő napon a bíborosok imádkoznak, elmélkednek és megbeszéléseket folytatnak egymással. Az ezt követő szavazásokon már csak arra a két bíborosra lehet szavazatot leadni, akik a legtöbb szavazatot kapták. Ez a két bíboros nem szavazhat, vagyis passzív marad. A szavazáson kétharmados többséget kell elérni.

A konklávé további szabályait nem változtatta meg XVI. Benedek, tehát a szavazás megtörténte után a diakónus bíboros a megválasztott beleegyezését kéri. A megválasztott igenlő válaszával azonnal (tehát nem a beiktatása időpontjától) Róma püspöke, a püspöki kollégium feje, vagyis pápa lesz, és elnyeri az egyetemes egyház fölötti teljes és legfelső hatalmat.

Jegyzetek

  1. Lettera Apostolica in forma di Motu Proprio
  2. A felszálló fehér füst históriája Archiválva 2016. június 2-i dátummal a Wayback Machine-ben, fusz.hu
  3. A bíborosi kollégium, magyarkurir.hu
  4. Vatikáni Rádió/Magyar Kurír: A pápa változtatott a konklávé szabályain. magyarkurir.hu, 2013. február 25. (Hozzáférés: 2013. február 28.)

Források

További információk

Domus Sanctae Marthae from the Dome of St. Peter's
A Domus Sanctae Marthae vendégház, a bíborosok lakhelye a konklávé időszakában

Kapcsolódó szócikkek

II. Sándor pápa

II. Sándor (Baggio, 1010/1015 körül – Róma, 1073. április 21.) lehetett a történelem folyamán a 156. egyházfő, aki a katolikus egyház élére állhatott. Több mint tízéves pontifikátusa során Sándornak szembe kellett néznie az egyházat bomlasztó fegyelemmel. Szintén a Hildebrand által fémjelzett reformpápák közé tartozott, és ennek megfelelően erős kézzel próbált véget vetni a klérus viselkedésének torzulásain.

Elődjétől, II. Miklóstól komoly ellentéteket örökölt, amelyek a lateráni zsinat nyomán kerültek felszínre. Ez nemcsak a császári udvarral, hanem a Rómában kiskirályként élő nemességgel szemben is nehézségeket szült.

III. Gyula pápa

III. Gyula (eredeti nevén: Giovanni Maria Ciocchi del Monte; Monte San Savino, 1487. szeptember 10. – Róma, 1555. március 23.) a 221. római pápa 1550-től haláláig.

III. Gyula tíz hetes konklávé után került a pápai trónra, ami kiújuló ellentétekre enged következtetni a bíborosi kollégiumon belül. Gyula mindössze ötéves pontifikátusa vegyes eredményeket hozott. Elődje, III. Pál pápa ugyan reneszánsz uralkodói jegyekkel, mégis újjáépítette az egyházi fegyelmet, amivel - mindenki úgy vélte - elindult a régen áhított reformfolyamat az egyházon belül. Gyula személyisége bíborosként megfelelni látszott ennek a vonalnak, de amikor az egyházfői trónt elfoglalta, leginkább a művészetpártolók örülhettek. A pápa lenyűgöző palotákat emelt, csodás szobrokkal és fényűzéssel. Az erkölcsök terén újabb mélypontra jutott a pápaság pontifikátusa alatt. A kissé ledér egyházfő mindentől eltekintve fontosnak tartotta a megkezdett reformok folytatását, ezért újra megnyitotta a tridenti zsinatot. Külpolitikájában újra felerősödött a Franciaország és a Német-római Birodalom között egyensúlyozó hatalmi szerep, amely a Parmáért kirobbant háborúban teljesedett ki. Uralkodása alatt sikerült az anglikán egyházat is visszaterelni Róma elsőbbsége alá, legalábbis ideiglenesen.

III. Piusz pápa

III. Piusz (Pius) pápa (eredeti nevén: Francesco Nanni Todeschini Piccolomini; Siena, 1439. május 29. – Róma, 1503. október 18.) a 215. római pápa 1503-ban.

III. Piusz mindössze huszonhat napon keresztül regnálhatott a megerősített Pápai Állam és az egyház felett. A VI. Sándor pontifikátusa után összeült konklávé a rossz emlékektől átitatva nem tudott egyezségre jutni az újabb egyházfő személyét illetően. Ekkor újra előhúzták a pápaválasztások régi bevett módszerét, nevezetesen azt, hogy egy idős, beteg bíborost választanak meg a pápai trónra. Pius uralkodása annyira rövid volt, hogy igazi jelentőséget nem sikerült elérnie.

IV. Anasztáz pápa

IV. Anasztáz (Róma, 1073 – Róma, 1154. december 3.) uralkodói néven lépett fel a katolikus egyház történetének 168. pápája. Anasztáz alig több mint egyéves pontifikátusa a béketeremtés jegyében zajlott. A legtöbb hosszan húzódó vitára pontot tett, és a nemzetközi kapcsolatokat is igyekezett helyrebillenteni.

Eredetileg Corrado della Suburra néven született Rómában. A krónikák nem írnak sokat pályájáról és származásáról, az azonban bizonyos, hogy apját Benedictusnak hívták, és nemesi származású volt. Az egyházi neveltetés után Corrado az Úr útját választotta hivatásának, és évek múltán a Santa Sabina-templom bíborosává vált. 1130-ban részt vett a kettős pápaválasztásban, ahol II. Anacletus ellen foglalt állást. Segített II. Incének elhagyni a várost, és annak távollétében Itália pápai helytartója, vikáriusa volt.

Jenő halála után a klérus Barbarossa Frigyes, német király támogatását a konstanzi szerződés által maga mögött tudva nem igyekezett annyira a választással, mint az elmúlt négy egyházfő esetében. Így a konklávé évek óta először ismét a Lateránban ülhetett össze, ahol 1153. július 12-én választották meg Corrado bíborost az egyház fejének, aki a koronázási ünnepségen felvette a IV. Anasztáz nevet.

A békés természetű egyházfő véget akart vetni az évtizedes ellenségeskedéseknek, ezért felújította kapcsolatait Barbarossa Frigyessel. A császár támogatásáról biztosította Anasztázt, és ezzel a pápa visszavonulásra késztette a római köztársaságpárti nemességet. Sikerült véget vetnie császár és a cisztercita rend régi vitájának a magdeburgi érseki szék odaítéléséről. Anasztáz Frigyes oldalára állt, és egyházfőként Yorki (Szent) Vilmost nevezte ki az egyházmegye élére.

1154-ben újjáalakította a tarragonai érsekséget, és alárendelte Girona, Barcelona, Urgel, Osona, Lérida, Tortosa, Zaragoza, Huesca, Pamplona, Tarragona and Calahorra körzetét.

Rómában felújíttatta a római Pantheont és a közelében apostoli palotát építtetett. Több kiváltságot is adott a jeruzsálemi johannita lovagrendnek. Rövid pontifikátusából még néhány levele és elmélkedése maradt fenn a Szentháromságról.

1154. december 3-án halt meg.

IV. Celesztin pápa

IV. Celesztin (Milánó, 1187 – Róma, 1241. november 10.) néven lépett a katolikus egyház élére a történelem 179. pápája. Celesztin ugyan a hivatalos vatikáni listák szerint legitim egyházfőként uralkodott, mégis vannak egyes korabeli források, amelyek úgy utalnak rá, mint olyan egyházfőre, aki meghalt azelőtt, hogy felszentelték volna. A történelem korábban II. István pápa esetében már kreált hasonló esetet. Mindenesetre Celesztin alig több mint két hetes uralkodásának legjelentősebb mozzanata fricskaként nem is pontifikátusának rövid ideje alatt esett meg.

IV. Piusz pápa

IV. Piusz (Pius) (eredeti nevén: Giovanni Angelo Medici; Milánó, 1499. március 31. – Róma, 1565. december 9.) a 224. római pápa 1559-től haláláig.

Személyében egy olyan egyházfő foglalhatta el a súlyos gondokkal terhelt római kúria legfőbb hivatalát, aki minden igyekezetével vissza akarta kormányozni az apostoli egyházat a III. Pál pápa által megkezdett reformok felé. Piusnak nem volt egyszerű dolga, hiszen elődje, IV. Pál túl radikálisan és diktatórikusan próbálta meg helyreállítani az egyház megingott erkölcsi, hatalmi és hitbeli ügyeit. A keménykezű pápa halála után zavargások törtek ki Itália-szerte. Pius hatéves uralkodása valójában ezen sebek gyógyításával telt, amelyhez roppant kemény eszközökkel fogott neki. Megszelídítette az inkvizíciót, átdolgoztatta az egyházhoz kötődő könyvek java részét és ő hívta össze a tridenti zsinat utolsó ülését, amelyet 1565-ben végleg lezártak. Ezen az ülésen adták ki a tridenti hitvallást, amely egészen a 20. századig határozta meg a katolikus egyház működését.

IV. Pál pápa

IV. Pál (eredeti nevén: Giovanni Pietro Carafa; Capriglia Irpina, 1476. június 28. – Róma, 1559. augusztus 18.) a 223. római pápa 1555-től haláláig.

A rövid pontifikátus után elhunyt II. Marcell pápa után került az egyház legfőbb hivatalába akkor, amikor a közvélemény és az egyház egésze egy rendkívül dinamikus és igazságos reformérzetű egyházfőt temetett el. A reményteljes várakozások időszaka volt ez a klérus számára, amelynek újjáélesztése Pál feladata lett volna. A kiváló előélettel büszkélkedő nápolyi származású egyházfő túlzott erőszakkal igyekezett visszaállítani az egyház egykori hatalmát és fegyelmét. Nem vett tudomást az eltelt évszázadokról, és az inkvizíció felújításával könyörtelen rémuralommal igyekezett reformokat és katolikus hitet verni Itáliába és egész Európába. A III. Pál pápa idején megkezdett reformok romba dőltek, ugyanis Pál ezeket olyan kegyetlen úton akarta folytatni, hogy azzal éppen az ellenkezőjét érte el. Háborút robbantott ki a Habsburgok ellen, dacos viselkedésével a katolikus egyház újra elveszítette Angliát. Népszerűtlensége olyan nagyra növekedett pontifikátusának végére, hogy halála után Rómában zavargások törtek ki, és titokban kellett örök nyugalomra helyezni.

Protoss Konklávé

A Protoss Konklávé (Conclave) a StarCraft univerzum egyik fajának, a protossnak egykori központi kormányzó szervezete volt. Tagjai csak a Khala alapján megalakult Judikátor kaszt alkotta.

Pápa (egyházfő)

A pápa (a görögből: πάππας pappas a latin: papa, = apa, atya) címet jelenleg a kopt ortodox egyház, a római katolikus egyház és az alexandriai ortodox egyház feje viseli. A kopt egyházban elsőként Héraklász, Alexandria tizenharmadik püspöke (232–249), a római egyházban elsőként I. János pápa (523–526) viselte.[forrás?] A római katolikus pápa székhelye a történelem folyamán néhány kivételes időszaktól eltekintve Rómában volt, a másik kettőé Alexandriában.

Maga a magyar pápa szó (akárcsak a pap és a pópa) a görög pappasz szóból ered, amelynek jelentése „atya” („papa”). Ez a cím illette meg a 4. századig az összes keresztény püspököt, azonban a 11. századtól kizárólagosan Róma püspöke viselte.

Sixtus-kápolna

A Sixtus-kápolna (olaszul: Cappella Sistina) a Vatikán egyik leghíresebb épülete. Elterjedt, de rossz fordításból fakadó elnevezése a „Sixtusi kápolna”. Mindkét név az építtető IV. Szixtusz pápára utal.

Ez a mindenkori pápa magánkápolnája. Elsősorban mennyezetfreskójáról világhírű. A 19. század vége óta a pápaválasztó konklávé helyszíne is az akkori pápaválasztó bíborosi testület kamarásának, Gioacchino Pecci grófnak, a későbbi XIII. Leó pápának a javaslatára.

Sötét templomosok

A sötét templomosok (angolul Dark Templars) avagy papok egy csoport a protossok között a StarCraft univerzumában.

V. Celesztin pápa

Szent V. Celesztin (1209/1215 körül, Molise – 1296. május 19., Fumone) néven uralkodott a katolikus egyház történetének 192. pápája. A konklávé huszonhét hónapon át nem tudott dönteni Szent Péter trónjának betöltéséről, így az egyházfői trón több mint két éven át üresen állt. A Rómában és ezáltal a bíborosi kollégiumban is egymásnak feszülő politikai érdekek olyannyira nem bírtak egymással, hogy végül egy idős, bencés szerzetest választottak meg. Celesztinről bátran állítható, hogy egyike a legtisztább lelkű klerikusoknak, akik valaha elfoglalták a pápai trónt. Nem véletlen, hogy halála után szentté avatták. Azonban a bíborosok azért választották meg egyházfőnek, mert életének nagy részét remeteként élte le, ezért nem értett a politikához, és nem tudta átlátni a pápasággal járó feladatokat. Ezért ő volt a történelemben az első olyan egyházfő, aki önként lemondott hivataláról.

V. Pál pápa

V. Pál (1552. szeptember 17., Róma – 1621. január 28., Róma) néven lépett a katolikus egyház trónjára a történelem 233. pápája 1605-től haláláig. A Borghese egyházfő nemcsak a katolikus egyház belső reformját, hanem az ellenreformációt is hatékonyan támogatta. Pontifikátusa alatt került sor a fehérhegyi ütközetre II. Ferdinánd, német-római császár és a protestánsok között. Igazi jogászpápa volt, aki kizárólag az írott törvényekben látta a jövőt, ami gyakran a pápai hatalom középkori erejének álomképeit vetítette uralkodására. Ez irányú törekvése a Velencei Köztársasággal súlyos összeütközéshez vezetett. Az ellentétek rövid egyházszakadáshoz vezettek, és Pál nem riadt vissza még a dózse, a Szenátus kiközösítésétől, valamint Velence interdictum alá vetésétől sem. A pápa és Velence küzdelme végül francia közvetítéssel megegyezéssel végződött. Pálnak kiterjedt külkapcsolatai is jellemzőek voltak uralkodásának tizenhat évére. Ezek közül kiemelkednek az Angliával és Japánnal folytatott tárgyalásai.

VI. Orbán pápa

VI. Orbán (1318, Nápoly – 1389. október 15., Róma) néven lépett Szent Péter trónjára a katolikus egyház történetének 202. pápája. A hosszú évtizedek óta Avignonban székelő egyházfői udvar elődje, XI. Gergely pápa jóvoltából visszakerült Rómába, amely ezúttal tartósabbnak bizonyult a korábbi próbálkozásoknál. Miután Gergely az örök városban halt meg a konklávét is az itáliai városban tartották, így nem volt meglepő, hogy a francia befolyás csökkenésével egy itáliai bíboros foglalhatta el a trónt. VI. Orbán pedig nem rejtegette terveit, minden diplomatikusságot nélkülözve kijelentette, hogy uralkodásának célja a pápaság római székhelyének megerősítése, és a francia bíborosok befolyásának visszaszorítása. A francia klérus azonban már azt is nehezen tudta megemészteni, hogy itáliai pápa ülhet újra az egyház kormányrúdjához, és annak kijelentései végképp felborították az egyház békéjét. Kirobbant a katolikus egyház hatalmi lecsúszásához vezető nyugati egyházszakadás.

VII. Sándor pápa

VII. Sándor (Siena, 1599. február 13. – Róma, 1667. május 22.) a római katolikus egyház 237. pápája 1655-től haláláig. Itália egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb családjából származó Sándor a francia és spanyol érdekellentétek harcából nyolcvan napos konklávé után foglalhatta el a pápai trónt. A bíborosok akkor még úgy vélték, hogy a nepotizmus nem fog rést ütni az erkölcsös és reformtisztelő Fabio pontifikátusán. Sándor tizenkét éves pontifikátusának legmeghatározóbb jellemzőjévé azonban éppen ez vált. A pápa szinte egyáltalán nem törődött a kormányzással és a diplomáciával, és visszavonultan tanulmányainak és a tudományos műveinek szentelte idejét. Ezalatt a pápai állam és a pápaság tekintélye visszaesett, a rokonai és bíborosai által irányított egyházi reformok pedig bonyolult, bürokratikus rendszerré változtatták a Római Kúria intézményét, amely elsősorban az arisztokrácia érdekeit szolgálta. Sándor uralkodása során végig szemben állt Franciaországgal és a janzenizmus is újabb nyílt támadást intézett a pápa ellen. A római barokk kiteljesedését Sándor is támogatta.

X. Kelemen pápa

X. Kelemen (1590. július 13., Róma – 1676. július 22., Róma) a katolikus egyház 239. pápája 1670-től haláláig. Megkoronázásakor még éppen nem töltötte be nyolcvanadik életévét, de mindenképpen látszott rajta a hosszú évtizedek megviseltsége. Elődje, a nála tíz évvel fiatalabb IX. Kelemen pápa halálos ágyán szentelte fel őt bíborosnak, mintegy előre megérezve azt, hogy a halála utáni konklávé senkiben nem tud majd megegyezni. Ezért a bíborosok a régi bevált módszer mellett döntöttek, és megválasztották azt a bíborost, aki kora miatt nem sokáig uralkodik majd. Kelemen hevesen tiltakozott megválasztása ellen, de végül rábeszélték az uralkodásra, amely hat éven keresztül tartott. Mindenekfelett erkölcsös és békeszerető ember volt, de magas kora miatt leginkább bíboros-neposa, Paoluzzi-Altieri bíboros kormányzott. Kelemen szabályozta a szentek relikviáinak tiszteletét, a római kereskedelmi adók megemelésével főleg a városban szolgáló követeket bőszítette fel. 1575-ben Szentévet hirdetett meg, segítette a lengyelek és a magyarok harcait a törökök ellen, és vitába keveredett XIV. Lajos, francia királlyal.

XII. Benedek pápa

XII. Benedek (1285 körül, Saverdun – 1342. április 25., Avignon) néven lépett Szent Péter trónjára a katolikus egyház történetének 197. pápája. Ő volt a harmadik avignoni egyházfő. Benedek avignoni elődjeitől több szempontból is elütött. Egyrészt őt már olyan konklávé válaszototta meg, ahol a francia bíborosok abszolút többségben voltak. Benedek tehát vitathatatlanul a francia király támogatója volt. Emellett az első cisztercita egyházfő jellemben és uralkodói képességekben is messze elmaradt a korábbi francia befolyásoltságú pápáktól. A krónikák nagyrészt jelentéktelen egyházfőként írnak róla, aki hiába próbált szembeszállni IV. Lajos, német-római császárral, és függetlenségét is hiába próbálta kiharcolni a francia udvarral szemben.

XIV. Gergely pápa

XIV. Gergely (eredeti nevén: Niccolò Sfondrati; Somma Lombardo, 1535. február 11. – Róma, 1591. október 16.) a 229. római pápa 1590-től haláláig.

Az ellenreformáció idején került az egyház élére, amelyre vitathatatlanul erényei és addigi érdemei tették alkalmassá. Gergely megválasztásának hírére sírva fakadt, és nem akarta elfogadni a bíborosok döntését, ugyanis akkor már érezte, hogy egészségi állapota nem fog hosszas pontifikátust engedni. Ez a gyanúja be is igazolódott, és megválasztása után tíz hónappal már a temetésére gyűlhettek össze a kardinálisok. A rövid regnálás miatt Gergelyről igazán nagy horderejű cselekedeteket nem lehet megemlíteni. Reformeszméjű egyházfő volt, akinek uralkodását nagyrészt Navarrai Henrik francia trónkövetelő elleni küzdelmei tettek ki.

XV. Benedek pápa

XV. Benedek pápa, (Giacomo Paolo Battista della Chiesa), (Genova, 1854. november 21. – Róma, 1922. január 22.) a 258. pápa 1914-től haláláig.

Egy hónappal az első világháború kitörése után gyűlt össze a konklávé. A 65 szavazásra jogosult bíborosból 60 személy vett részt a pápaválasztáson. Augusztus 31-től szeptember 3-ig tartott a konklávé, melyen végül - a politikai helyzet okán - diplomata pápát választottak. Giacomo Della Chiesa bíboros a XV. Benedek nevet vette fel Lambertini bíboros tiszteletére, mert két századdal korábban ő is Bologna érseke volt, és pápaként a XIV. Benedek nevet viselte.

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.