Kettőshangzó

Kettőshangzónak, kettős magánhangzónak vagy diftongusnak nevezzük két magánhangzó elemeire bonthatatlan, egy szótagban kiejtett kapcsolatát. A kiejtés szempontjából megkülönböztetünk valódi kettőshangzókat, illetve írásban egy hangot jelölő magánhangzó-kapcsolatokat. A kettőshangzók elemeire írásban sem bonthatók. A kettőshangzó ellentétje a hangrés (hiátus), vagyis amikor két egymás melletti magánhangzó két különböző szótaghoz tartozik.

A valódi kettőshangzók

Hagyományos értelemben

A valódi kettőshangzók mindig egy igen röviden ejtett zártabb magánhangzóból (ún. félhangzó, a leggyakrabban [j] vagy [w]), valamint egy valódi szótagalkotó nyíltabb magánhangzóból állnak. A diftongust alkotó magánhangzók sorrendje szerint megkülönböztetünk emelkedő, illetve ereszkedő kettőshangzót. Az emelkedő kettőshangzóban a félhangzót alkotó zártabb magánhangzó áll az első helyen, majd a szótagot alkotó nyíltabb magánhangzó; az ereszkedő kettőshangzó esetében a sorrend fordított.

  • Emelkedő kettőshangzók például: ea, ia, ie, ua, ue, uo stb.
  • Ereszkedő kettőshangzókra példa: ae, ai, au, ei, eu, oi stb.

A kettőshangzók sok indoeurópai nyelvre jellemzőek (mint a germán nyelvek, a latin és az újlatin nyelvek, vagy az ógörög), de számos más nyelvben is előfordulhatnak (például finn). A magyarban eredetileg nincsenek kettőshangzók, csupán az au és eu ejtődhet kettőshangzóként néhány görög-latin eredetű szavunkban (pl. autó, Európa), azonban a mai magyarban ez sem kötelező érvényű.

Modernebb – fonetikai – megközelítés

Egyes fonológusok úgy tartják, hogy valójában csak a magánhangzó + félhangzó jellegű kapcsolatok, azaz csupán az „ereszkedő kettőshangzók” valódi kettőshangzók. Ezen újító elmélet hívei abból indulnak ki, hogy az „emelkedő kettőshangzók”, vagyis a [w]/[j] + magánhangzó jellegű kapcsolatok első eleme fonetikailag mássalhangzó, ami viszont ellentétes a kettőshangzó azon meghatározásával, mely szerint „két magánhangzó egy szótagban ejtett kapcsolata”. A nyelvészek többsége ezt az elméletet ma még nem támogatja, mivel úgy tartják, hogy ennek eldöntése nem fonetikai, hanem fonológiai kérdés.

A történeti kettőshangzók

Hagyományosan szintén kettőshangzónak szokás hívni az írásban egy hangot jelölő magánhangzó-csoportokat. Ezek e jellemzőjük miatt írásban elválaszthatatlanok, ugyanakkor valójában nem kettőshangzók, mivel a kiejtésben egyetlen hangként valósulnak meg. Mindazonáltal ezek a diftongusok a legtöbb esetben nyelvtörténetileg valódi kettőshangzók voltak valamikor, amit az írásképük is tükröz. A latin nyelvben például az ae és oe csoportokat a modern kiejtés szerint é-nek illetve rövid ö-nek olvassuk, amelyek már a kései latin kiejtést tükrözik, pedig – a restituált kiejtés szerint – egykor valódi kettőshangzókat (ai, oi) jelöltek.

A hármashangzó (triftongus)

Bizonyos nyelvekben hármashangzók vagy triftongusok is előfordulnak. Ezek a kettőshangzókhoz hasonló magánhangzó-kapcsolatok, tőlük mindössze annyiban térnek el, hogy képzésükben három magánhangzó – két zártabb (félhangzó) és egy szótagalkotó, ún. központi magánhangzó – vesz részt egy szótagot alkotva. Hármashangzót találunk például az Uruguay szóban, ahol a v-szerűen ejtett u és a j-nek ejtett y félhangzók, a szótagalkotó központi magánhangzó pedig az a.

Források

Lásd még

  • Kettősbetű (a kiejtéstől függetlenül két betűjegy együttese)
2 (szám)

A 2 (kettő) (római számmal: II) az 1 és 3 között található természetes szám, s egyben számjegy is. A számjegy ASCII kódja: 50 vagy 0x0032

A magyar nyelvből kiveszett hangok listája

Az alábbi táblázat azokat a hangokat sorolja fel, amelyek az idők során eltűntek a magyar nyelvből.

Megyjegyzések

A Ø jel jelentése: törlődött; a „kacsacsőr” (>) a hangváltozást jelöli.

Az ősmagyar és az ómagyar korban jóval több diftongus (kettőshangzó) létezett.

Jellegzetes mássalhangzó-kapcsolatok voltak az ősmagyar kor elején az -mp-, -nt-, -ŋk-, nyćs- is, de ezek az ómagyar korra zöngésültek, majd elvesztették nazalitásukat, és b, d, g, dźs (> gy) lett belőlük.

Az ā (hosszan ejtett a, mint az arra szóban) mindig is csak nyelvjárásokban fordult elő.

A veláris i és í két külön hang volt, belőlük i ill. í lett.

A román nyelv hangtana

Ez a szócikk a mai román nyelv (más néven dákoromán) sztenderd nyelvváltozatának hangtanával, valamint a latin nyelvtől a románig végbement fontosabb fonetikai változásokkal foglalkozik.

Afrikaans nyelv

Az afrikaans nyelv (vagy régebbi nevén a búr illetve fokföldi holland nyelv) a germán nyelvek nyugati ágába tartozó, a hollandból önállósodott nyelv, amely a 17–18. században Dél-Afrikába kivándorolt németalföldi parasztok, a búrok (boer – paraszt) holland nyelvjárásaiból, valamint a velük együtt érkező francia, német és fríz telepesek, illetve az afrikai bennszülöttek nyelveinek elemeivel keveredve alakult ki. Körülbelül 6 millió ember tekinti anyanyelvének. Hivatalos nyelv a Dél-afrikai Köztársaságban, Namíbiában, Zimbabwéban. Beszélt nyelvként használatos még Botswanában, Lesothóban, Szváziföldön és Zambiában. Kisebb afrikaans nyelvű közösségek találhatóak Londonban, Perthben, valamint Torontóban.

Dierézis

A nyelvészetben a retorikából átvett dierézis (vö. ógörög διαίρεσις diaíreszisz, latin diaeresis ’szétválasztás’) terminus hangváltozást nevez meg. Egy szótagnak két szótagra való bomlásából áll. Eredetileg kettőshangzót tartalmazó szótagra vonatkozott, azaz a kettőshangzó félhangzójának magánhangzóvá válására és elválasztására a kettőshangzó magánhangzójától.. Olykor a két magánhangzó között hangűr keletkezik, máskor ezt kiküszöbölik félhangzó vagy glottális stop betoldásával.A magyar olyan nyelv, amelyben kettőshangzó csak néhány jövevényszóban van. Rá vonatkozóan a dierézis tágabban értelmezett, szótag ketté választása alatt megkettőzését is értik alatta.A dierézis a szinerézisnek nevezett jelenség ellentéte. Ez utóbbi két szomszédos szótagban található magánhangzó kettőshangzóvá válása vagy egyetlen magánhangzóba való olvadása.A retorikában a dierézis az adjekció típusú metaplazmusok csoportjába tartozó hangalakzat. Akkor használják, amikor például lassúbb tempóval akarnak beszélni az illető szavak nyomatékossá tétele céljából, ünnepélyessé akarják tenni a verssor hangzását, vagy amikor egy szótaggal több kell, hogy meglegyen a verssorban a szótagok szükséges száma.

Digráf

A digráf, kettős betű vagy összetett betű (a szabályzatban kétjegyű betű, AkH.12 7. a)) olyan betűkapcsolat, amely két grafémából jön létre, és egyetlen beszédhangot (fonémát) jelöl. A digráf annyiban különbözik a geminátától és egyéb betűkapcsolatoktól, hogy egyetlen különálló hangot jelöl, és nem bontható fel elemekre.

Félhangzó

A félhangzó (latinul semivocalis) olyan magánhangzó, amely a kiejtésben nem alkot önálló szótagot, hanem egy kettőshangzó (vagy hármashangzó) egyik alkotóeleme, azaz a szótagolás szempontjából úgy viselkedik, mint egy mássalhangzó. Félhangzó minőségben általában a legzártabb magánhangzók fordulnak elő, amelyeket a kettőshangzóban vagy hármashangzóban mássalhangzó-szerűen lehet ejteni. Általánosságban az i és az u magánhangzók szoktak félhangzóként viselkedni (ezeket a fonetikai átírásban [j] és [w] jelöli), de nyelvtől függően egyéb magánhangzók is lehetnek félhangzók (például a románban az o, a finnben az y [ü], stb.). A félhangzó elnevezés tehát nem önállóan létező magánhangzóra, hanem csupán valamely magánhangzó ejtési módjára utal.

Olyan beszédhang amely képzésekor a hangképzésben résztvevő szervek közelítik egymást, de nem érnek össze; nem egyezik meg a réshanggal, a réshang esetében "átpréselődik" a levegő , magánhangzók képzésekor pedig szabad a levegő útja, így a félhangzó képzését tekintve e kettő közé esik.

A félhangzók között gyakran megkülönböztetnek félmagánhangzókat, illetve félmássalhangzókat attól függően, hogy kiejtésük magánhangzóhoz, vagy inkább mássalhangzóhoz közelít. Általában félmássalhangzónak nevezik az i és u hangokat, amikor azok egy kettőshangzó első, és félmagánhangzónak, amikor második elemeit alkotják. Például a latin lingua szó ua kettőshangzójában az u inkább v-szerűen hangzik (tehát félmássalhangzó), míg az autó szavunk au kettőshangzójában sokkal inkább egy nagyon rövid u (azaz félmagánhangzó).

A fí (Φ φ) a görög ábécé huszonegyedik betűje, az f betű és hang. Eredetileg az ógörög nyelvben kettőshangzó (p+h), amely f hangzással egybeolvadt.

A kisbetű alternatív formája (ϕ) is használatos.

A φ betűhöz kapcsolódó fogalmak:

phi-jelenség

Veblen-függvény

mágneses fluxus, fázisszög (fizika)

Euler-függvény (matematika)

relatív páratartalom (fizika)

aranymetszés (matematika, művészet)

általában szögek jelölésére, például polárkoordináták használatakor (matematika, fizika)

Hangváltozás

A nyelvészetben a hangváltozás vagy hangtani változás terminusnak van egy tágabb és egy szűkebb értelmezése. Tágabb értelemben beszédhang vagy hangok csoportjának akármilyen módosulását jelenti, valamint szó vagy két egymást követő szó akármilyen olyan módosulását, amelyet hang vagy hangcsoport módosulása, kiesése vagy megjelenése okoz.

Szűkebb értelemben hangváltozásról csak mint nyelvtörténeti jelenségről szoktak beszélni, a hangeltolódás terminust is használva. Hangváltozás történhetett a nyelvtörténet egy bizonyos időszakában, azután pedig már nem, de egyes hangváltozások morfofonológiai szinten következtek be és a jelenlegi nyelvben is megnyilvánulnak tőhangváltások alkalmával.Rendszeresen előforduló hangváltozások esetében hagyományosan hangtörvényekről szoktak beszélni, de ezt a terminust egyes mai nyelvészek elkerülik, megállapítva, hogy ezeknek a hangváltozásoknak elég kivételeik vannak ahhoz, hogy indokolt legyen a törvény elnevezés mellőzése az általa sugallt teljeskörűség fogalma miatt.Mivel a nyelv állandóan fejlődik, hangváltozások is folyamatosan történnek. Úgy a nyelv történetében, mint a jelenlegi állapotában a hangváltozások eleinte egyéniek. Legalábbis egyeseket idővel elfogadja a nyelvközösség, szentesíti a közhasználat és végül magába foglalja a sztenderd nyelvváltozat, ha a nyelvnek már van ilyen változata. A nyelvben együtt élhetnek szóváltozatok, az egyik bizonyos hangváltozással, a másik anélkül. Ilyen változatok meglehetnek ugyanabban a nyelvváltozatban vagy különbözőkben, például az egyik a sztenderdben, a másik egy területi változatban, vagy az egyik valamelyik sztenderd vagy nem sztenderd nyelvi regiszterben, a másik egy másik regiszterben. Vannak szigorúan egyéni hangváltozások is, például azok, amelyeket gyerekek produkálnak miközben beszélni tanulnak.Egyes hangváltozások elnevezését a nyelvészet a retorikából vette át, amelyben a retorikai és stilisztikai alakzatok között a hangalakzatok kategóriájához tartoznak. Ezeket írók és költők hansználják stilisztikai célból, vagy a verselés szabályai teszik őket szükségesekké.

IJ (digráf)

Az ij egy kettős betű, digráf a holland nyelvben, amelynek mindkét tagját nagybetűvel írjuk minden olyan esetben, ha az első i-t nagybetűvel írnánk. Az i és a j betűkből tevődik össze, gyakran ligatúraként jelenik meg. Időnként egyetlen betűként is kezelik, és mint ilyet, az y-nal együtt, a holland ábécé 25. betűjeként tartják számon.

Az ij hangalakja a holland köznyelvben és a legtöbb dialektusban legtöbbször az [eɪ] vagy az [ɛɪ] kettőshangzó. Helynevekben előfordul még a régi kiejtése, az [i], mint például Wijchen és Wijlre esetében. A -lijk képzőben a hangzása [ə].

Az IJ különbözik az Y betűtől, bár a régies(kedő) feliratokban gyakran az utóbbival helyettesítik. A mai holland nyelvben az y csak külföldi eredetű szavakban fordul elő. A középholland, középkori holland nyelvben azonban – amikor még az írásmódok változatosak voltak –gyakran használták, és görög ij-nek, i-grec-nek (a francia nyomán) illetve ypsilon-nak nevezték.

A holland nyelvből származó afrikaans nyelvben az ij-t továbbra is általában az y-nal jelölik.

Koreai hangtan

A koreai nyelv tizennégy mássalhangzóból (자음, csaum) és tíz magánhangzóból (모음, moum) áll. Öt mássalhangzó megkettőződik, ezzel jelölve az erőteljesebb, „kemény” ejtést. A tíz magánhangzó segítségével 11 további kettőshangzó alkotható.

Koreai nyelv

A koreai nyelv (délen: 한국어, hangugo; északon: 조선말, csoszonmal) Észak- és Dél-Korea hivatalos nyelve, Kína Jenpien (Yanbian) Koreai Autonóm Tartománya két hivatalos nyelvének egyike. A koreai nyelvnek nagyjából 78 millió beszélője van. Régen hivatalos írásjelkészlete a handzsa volt, mely a kínai írásjegyekből, azok koreai kiejtésével jött létre. A XV. században Nagy Szedzsong létrehozott egy nemzeti írásrendszert, melyet hangulnak (Észak-Koreában: csoszongul) neveznek, de ezt csak 1945 óta használják teljeskörűen.A koreai nyelv Korea kettéosztottsága révén mára egyértelműen két változatra osztott. Ennek megfelelően beszélhetünk külön észak-koreai és dél-koreai nyelvről. Ezek sztenderdje más nyelvjárási sajátosságokat követnek, s a két ország elszigeteltsége miatt a különbségek felerősödtek a két nyelvváltozat között.

Vita tárgyát képezi a koreai nyelv nyelvcsaládokba történő besorolása is. Néhány nyelvész az altaji nyelvek közé sorolja, míg mások szerint szigetnyelv. Többek szerint a japán nyelv távoli rokona. A japánhoz hasonlóan morfológiáját tekintve ez is agglutináló, míg szintaxisát tekintve alany–tárgy–ige szórendet használó nyelv.

Sindarin nyelv

A sindarin (angolul: Sindarin) egy J.R.R. Tolkien angol író, filológus, nyelvész által kidolgozott mesterséges nyelv. Tolkien mitológiájában a legáltalánosabban beszélt tünde nyelv a Harmadkori Középföldén. Az Első Korban a Beleriandban maradt szindák nyelve volt (a telerek leszármazottai, akik a tündék Nagy Vándorlása során elhagyták Középföldét). Mikor a noldák visszatértek Középföldére, átvették a sindarin nyelvet (bár továbbra is úgy tartották, hogy az eredeti anyanyelvük, a quenya sokkal szebb). A sindarin és a quenya közös tőről fakad (a két nyelvben sok hasonló szó is található), valószínűsíthetően mindkettő a korábbi közös telerinből ered. Bár az Amanban beszélt telerin nem nagyon tért el a quenyától, a sindarin jelentősen eltávolodott. Sokkal változékonyabb mint az ősnyelv, és számos regionális „dialektusa” volt. A Doriathban beszélt változata, a Doriathrin volt a legnemesebb közülük. A noldák eredeti nyelve, a quenya egyfajta „tünde latinná” vált, amelyet ünnepélyes alkalmakkor, vagy például a költészetben használtak.

A hanyatlás előtt a Númenori emberek többsége is beszélte a sindarint, amelyet később Gondorban is ismertek (főleg a tanultak). A Gyűrűk Urában Tolkien egyszerűen „the Elven-tongue” (a tündék beszéde) néven hivatkozik a sindarinra.

Tolkien eredeti elképzelése szerint azt a nyelvet, amelyből a sindarin kifejlődött, a noldák beszélték (a tündék második klánja), de később úgy döntött, hogy a szindák nyelve volt. Ez az oka annak, hogy a régebbi műveiben még noldorinnak hívták a nyelvet, mint például az Etymologiesban. Mikor a noldorinból sindarin lett, ezzel együtt átvette az (eredetileg vele kapcsolatban nem levő) ilkorin nyelv néhány sajátosságát. A noldorin/sindarin nyelv grammatikailag és fonológiailag leginkább a walesi nyelvvel rokon, amelyből Tolkien a hangzását és nyelvtana egy részét kölcsönözte (Tolkiennek – a quenya után – a walesi volt az egyik kedvenc nyelve). A sindarinra ezenkívül valószínűleg hatással voltak a germán nyelvek, mivel Tolkien az óangol, óészaki és gót nyelvek mestere is volt. A sindarin agglutináló és izoláló jellegű nyelv, gyakoriak benne a magán- és mássalhangzóváltások, amelyek a kelta nyelvekre (főleg a bretonra) jellemzőek. Nyelvtana a quenya nyelvhez képest kevésbé kidolgozott, szókincse jelenleg körülbelül 2500 szó. Lejegyzésére a noldák Középföldére való visszatérte előtt eredetileg a Cirth rúnákat használták, később általában a Tengwar ábécét.

Szamojéd nyelvek

A szamojéd nyelvek az uráli nyelvcsalád egyik ágát alkotják. A szamojéd elnevezés az orosz nyelvből származik, s eredetileg csupán a nyenyecekre vonatkozott, de később kiterjedt a nyenyec nyelv közelebbi rokonaira is. A csoport két ágra bomlik: az északi szamojéd nyelvekre és a déli szamojéd nyelvekre.

A szamojéd nyelvterület az észak-eurázsiai tundravidéken húzódik a Kanyin-félszigettől és a Mezeny folyótól a Tajmir-félszigetig, valamint az Ob középső és a Jenyiszej alsó folyása mentén. A szamojéd nyelveket beszélők összlétszáma kb. 29 500 fő (1989).

Szinerézis (nyelvészet)

A nyelvészetben a szinerézis (vö. ógörög ϭυναίρεσις szünaíreszisz, latin synaeresis) a retorikából átvett terminus. Két szomszédos szótagban levő magánhangzó kettőshangzóba való egybeolvadását nevezi meg. A retorikában a detrakció típusú metaplazmusok csoportjához tartozó hangalakzat.A szinerézis a dierézisnek nevezett jelenség ellentéte. Ez utóbbi kettőshangzó változása két magánhangzóvá, amelyeket hangűrrel közöttük ejtenek ki, vagy ezt kiküszöbölik félhangzó vagy glottális stop betoldásával.Nyelvtől függően szinerézis szó belsejében vagy két szó határán is létrejöhet. Dierézises szóalak vagy szókapcsolat és szinerézises változata egyaránt létezhet a nyelvben. Mindkető lehet sztenderd vagy nem sztenderd jelenség, az utóbbi esetben nyelvjárásban vagy egyéni jelleggel.

Tréma

A tréma a diakritikus jelek egyike. A magánhangzó fölé helyezett kettőspont, amely általában annak önálló értékű ejtését jelzi olyan helyzetekben, amikor egy mellette álló másik magánhangzóval együtt eltérő hangot alkotnának, illetve kettőshangzó tagjaként félhangzóként viselkedne. Például a latin aër ’levegő’ és poëta ’költő’ szavakban azt jelzi, hogy kiejtésük [ˈaːeːr] és [poˈeːta], nem pedig *[ɛːr] és *[ˈpeːta]; vagy a francia Noël szóban azt jelenti, hogy ejtése [noɛl], nem pedig *[nöl].

A spanyolban az u-ra teszik a güe, güi csoportokban, azt jelezvén, hogy az u kiejtett magánhangzó, pontosabban félhangzó (pl. lingüística [linˈgwistika] ’nyelvészet’), szemben a gue, gui írásmóddal, ahol az u-t nem ejtik (pl. guerra [ˈgɛrːa] ’háború’)

Jelenthet ezen kívül egyszerűen eltérő ejtést is, a különböző ékezetekhez hasonlóan, például a németben (ahol umlautnak, azaz ’hangváltozás’-nak nevezik), a finnben stb. az ä, vagy a magyarban az ö, ü; azonban ezekben az esetekben ajánlatosabb inkább ékezetnek hívni, főleg, ha az ilyen betűk külön szerepelnek az ábécében.

Speciális válfaja az úgynevezett heavy metal umlaut, amelyet rock- és heavy metal zenekarok használnak az együttes nevében; ez azonban csupán dekorációs célokat szolgál, valódi fonológiai szerepe nincs.

Tőhangváltás

A nyelvészetben a tőhangváltás olyan morfofonológiai jelenség, amely abban nyilvánul meg, hogy a szótőnek egynél több hangbeli változata van, azaz beszédhang vagy beszédhangok csoportja szabályszerűen váltakozik más beszédhanggal / beszédhangok csoportjval, vagy ezek hiányával a toldalékolás során. Egyedül vagy toldalékkal társulva jelzi a szó alaktani kategóriáit, azaz nyelvtől függően a számot, a nemet, az esetet, az igealakot stb., illetve megkülönbözteti a képzett szót az alapszótól.Az egymással váltakozó hangokat vagy hangcsoportokat olykor infixumnak tekintik, azaz belső flexió, illetve szóalkotás eszközének, például az angol nyelvben a sing ’énekelni’ ~ sang ’énekelt’ (ige) ~ sung ’(el)énekelt’ (melléknévi igenév) ~ song ’ének’ szavak magánhangzóit.Ha a váltakozás nincs toldalék hozzáadásával egybekötve, mint az előző példában, akkor függetlennek nevezik, ha pedik toldalék hozzáadása váltja ki, akkor kombinatorikus, azaz hangtanilag okozott váltakozásról van szó.Nyelvtől függően a váltakozás létrejöhet magánhangzók között, mint a fenti példában, magánhangzó és félhangzó között, magánhangzó és kettőshangzó között, kettőshangók között, magánhangzó és mássalhangzó között, mássalhangzók vagy mássalhangzócsoportok között, valamint létezik magánhangzó- és mássalhangzó-váltakozás együtt is. Olyan esetek is vannak, amikor beszédhang vagy hangcsoport zérussal váltakozik.

A tőhangváltások olyan hangváltozások, amelyek a nyelv pillanatnyi állapotában történnek. Egyesek történeti hangváltozások következményei. Például a román nyelvben ilyen az [o] ~ [o̯a] váltakozás. A kettőshangzó a román nyelv kifejlődésének a folyamatában jött létre a latinból. Ez kombinatorikus változás volt, a következő szótagban levő [a] okozta, amely a románban [ə] lett, pl. latin porta > román poartă ’kapu’. A mai románban is ez a váltakozás kombinatorikus, tehát, ha a következő szótagban nincs [ə], a kettőshangzó visszavált [o]-ra: poartă ~ porți ’kapuk’.A tőhangváltás általában, és különösen a független tőhangváltás elsősorban az ún. flektáló nyelvekre jellemző, de mivel a nyelvtípusok nem exkluzívak, más típusú nyelvekben is megtalálható.

Vend nyelv

A vend nyelv vagy muravidéki nyelv a szlovén nyelv keleti változata, tulajdonképpen önállósult nyelvjárása, amelyet a Muravidéken beszél a lakosság nagy része. A magyarországi szlovének is ugyanezt a nyelvet használják. A szlovén nyelvben rengeteg különféle nyelvjárás és nyelvjáráscsoport van, amelyek nehezen értik egymást, ezzel szemben a vend nyelv mögött még egy sajátságos kulturális és történelmi háttér is áll. Több személy emiatt hangsúlyozza, hogy a muravidéki nyelvnek egy speciális helyzete van a szlovén nyelven belül, amely túlmegy egy nyelvjárási szinten. A szlovén nyelvjárásokban az idők folyamán számos irodalmi és sztenderdizációs kísérlet volt, amelyek a 19. századi egységesülési folyamatok során elhaltak. A szlovén irodalmi nyelvet a központi nyelvjárások elemei alkotják, de a Mura és a Rába között élő szlovéneknél nem honosodott meg még a 19. században sem a közép-szlovén irodalmi nyelv. Elsősorban azért, mert Magyarországhoz tartoztak és az elmaradott paraszti közösségek is gátolták ezt a folyamatot, annak ellenére hogy az osztrák örökös tartományokban élő szlovének és a magyarországiak között ez idő tájt már elég szoros kapcsolat kezdett kibontakozni.

A vend nyelv irodalmi hagyományai már a 16. században kialakultak. Az oktatásban az 1907-es Lex Apponyi bevezetéséig szerepet játszott, a trianoni békeszerződést követően pedig a szlovén nyelvet vezették be a magyar helyett a muravidéki népi iskolákban. A magyarosító törekvések, majd a szlovén nyelv bevezetése ellenére a regionális sajtó és számos író továbbra is aktívan használta 1941-ig. 1945-ben csak szórványosan jelentek meg kiadványok vendül, de teljesen nem lehetett elnyomni a hagyományait. A rendszerváltozás és Jugoszlávia szétesése óta mindinkább feléled a régi irodalom, bár átfogó nyelvi reform nem történt, sőt nincsenek komolyabb politikai lépések arra vonatkozólag, hogy esetleg hivatalosan is használhassák. Szlovéniában hivatalosan ez csak egy a többi nyelvjárás közül. Nyelvi státusza mellett legalább annyi érv lehetne, mint ellene, a kérdés csak a nyelvészet nyelvjárás és nyelv felosztását illető álláspontjának, illetve a politikai viszonyok változásától függ.

Óészaki nyelv

Az óészaki nyelv a skandináv germánok által a Kr. u. kb. 800 és kb. 1350 között beszélt közös, csupán dialektikus különbségeket mutató nyelv, amely a mai svéd, dán, norvég, izlandi és feröeri nyelvek őse.

A szakirodalomban a „rúnasvéd” (runsvenska) kifejezéssel is illetik (→ld. Elias Wessén-nél), amely tulajdonképpen azt az északi nyelvet takarja, melyet a 16 karakteres rúnaábécével írtak le.

Az óészaki nyelv állapotára egyfelől a középkor óta elszigetelt nyelvek állapotából (azaz az izlandi és feröeri nyelvekből), valamint a csekély írásos emléket felhasználva lehet következtetni.

Az óészaki nyelvet a mai Dánia északi részén, valamint a mai Svédország és Norvégia déli területein beszélték.

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.