Gibeon

Gibeon vagy Gibeón (héberül: גבעון ) ókori város Palesztina területén, a későbbi Jeruzsálemtől kb. 8 km-re ÉNy-ra.

Gibeon
Névváltozatok Gibeón
Lakói gibeóniták
Ország Palesztina
Elhelyezkedése
Gibeon (Izrael)
Gibeon
Gibeon
Pozíció Izrael térképén
é. sz. 31° 50′ 50″, k. h. 35° 11′ 00″Koordináták: é. sz. 31° 50′ 50″, k. h. 35° 11′ 00″

Régészet

Gibeon entrance to the well
Lépcsősor a forráshoz

A hely lakott volt már a középső bronzkor óta (Kr.. e. 2000-1600), a bronzkori temetőnek számos sírját tárták fel és egyéb tárgyakat találtak. A vaskorban (az izraeli korban) épült házak maradványa és a talált berendezések azt mutatják, hogy Gibeon egy jómódú, virágzó város lehetett. A település lakóinak egyik főfoglalkozása a szőlőművelés lehetett, ezt mutatják a szőlőpréselésre való helyek és eszközök, meg a boros korsók tárolására való raktárak. Egy 12 m átmérőjű és 26 m mély víztárolót is felfedeztek itt, amelyben Gibeon lakói az esővizet gyűjtötték össze. Ennek oldalában 79 lépcsőfok vezetett spirál alakban az aljáig. Volt még a városnak egy nagy alagútja is - hasonlóan a Megiddóban talált építményhez - amely egy forráshoz vezetett 93 lépcsőfokkal a mélybe, ahonnan biztonságosan lehetett ivóvízhez jutni. A falba helyenként mélyedéseket vágtak, hogy az oda helyezett mécsesek fényénél lássák a vízhordók az utat.

A Bibliában

Az izraelita honfoglaláskor Gibeon lakói csellel vették rá Józsué népét, hogy velük szövetségre lépjenek, és így megkíméljék a városukat az elpusztulástól.[1] Ennek fejében önként meghódoltak és vállalták a rájuk kiszabott szolgálatot. Később Saul király egy részüket kiirtotta és ezért Izrael népe bűnhődött Dávid uralma alatt.[2] Kultuszhelyként is működött, ahol Salamon király álombeli kijelentést kapott.[3]

Gibeon a babiloni hódítás során elnéptelenedett. Bár a babiloni fogság után Nehémiás említ gibeoni embereket, akik Jeruzsálem újraépítésénél segédkeztek[4] a település további sorsa nem ismeretes.

Jegyzetek

  1. Józsué 9. rész
  2. 2. Sám 21. rész
  3. 1. Kir. 3,4
  4. Neh. 3,7

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Gibeon (ancient city) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források

  • Dr. Tóth Kálmán: A régészet és a Biblia
Az izraelita honfoglalás

Ez a szócikk az izraeliták ókori honfoglalásáról szól a Héber Biblia (Ószövetség) és a régészeti leletek alapján.

A Biblia és a zsidó történelem kutatói nem értenek tökéletesen egyet abban, hogy az Egyiptomból való kivonulás (exodus) és a honfoglalás pontosan mikor is történhetett. Az egyik leginkább elfogadott felfogás szerint a Kr. e. 13. században. Ha ez az időpont a helyes, akkor Izráel vándorlása és honfoglalása csak egy része volt annak a nagy népmozgásnak, amely e század végén folyt egész Elő-Ázsiában, közelebbről Kánaán környékén is. (Valószínűleg valamilyen természeti csapás is szerepet játszhatott ebben.)

Ez idő táján jelentek meg Kánaántól északra és ÉK-re az arámok és alkottak kisebb államokat. Az izraelitákkal közel egy időben az ún. tengeri népek özönlötték el Kis-Ázsiát és a Hettita Birodalom megsemmisítése után dél felé nyomultak a tengerpart mentén. A tengeri népek közé tartoztak a filiszteusok is, akik Palesztina partvidékén telepedtek le és később az izraeliták legerősebb ellenségévé váltak.

A második nézet szerint a honfoglalás (kezdete) a Kr. e. 16. században történt - ahogy az Újszövetség is említi. Erre az időszakra esik Jerikó városfalainak régészetileg igazolt elpusztulása is. Ebben az esetben a mintegy 40 évvel korábbi, az Exodusban leírt egyiptomi tíz csapás egy része is kapcsolatba hozható a thírai vulkánkitöréssel.A harmadik változat szerint a honfoglalás a Kr. e. 15. században történt.A palesztinai régészeti kutatók többségének mai álláspontja szerint az Ígéret földjének meghódítása Kr. e. 1240 körül kezdődött. E kutatók szerint Józsué, majd a Bírák könyve a Kr. e. 1240 - 1050 közötti történéseket beszéli el. Több tudós is azt az elméletet vallja, hogy az izraeliták fokozatosan szivárogtak be Kánaán földjére. Mások szerint a letelepedéssel egy időben különböző törzsek hagyták el Egyiptomot és keveredtek az izraelitákkal. Félrevezető tehát, ha azokat az emlékeket, amelyek a kánaánita városok késő bronzkori pusztulását bizonyítják, kizárólag Izráel bevonulásával hozzuk kapcsolatba. A bételi, bét-semesi, hácór stb. ásatások ugyan Kr. e. 13. századi rombolásról tanúskodnak, ám az időpont csak megközelítő pontosságú és a városok sem feltétlenül egy időben pusztultak el.A honfoglalással foglalkozó Józsué könyve könyve Mózes halála után folytatja Izrael történetét és Kánaán meghódításán át egészen Józsué haláláig jut el.

Az ószövetségi őstörténetek feltételezhetően - vagy legalábbis egy részük - szájhagyomány útján terjedtek, mígnem megkapták jelenleg is ismert, írott formájukat. A Józsué könyve viszonylag gyors hódításról beszél, míg a következő ószövetségi könyv, a Bírák könyve kissé más képet fest a csatározásokról. A két könyv megegyezik viszont abban, hogy egyaránt az Istenbe vetett hit fontosságát hangsúlyozza, hiszen Józsué serege Isten iránti engedelmességének köszönhette sikerét.

Az ókori Izrael törzsei

Izráel törzsei, vagyis a 12 törzs az Ószövetségben, Mózes könyveinek leírása alapján Jákob 12 fiának leszármazottaiból formálódtak.

A 12 törzs: Rúben · Simeon · Lévi · Júda · Dán · Gád · Naftali · Áser · Izsakhár · Zebulon · József · Benjámin

Miután Lévi leszármazottai, az úgynevezett léviták a papi szolgálatokat látták el és az izraeliták honfoglalása idején nem kaptak külön földterületet - de hogy a törzsi létszám 12 maradjon - József két fiának leszármazottai: Manassze (Manassé) és Efraim emelkedhettek törzsi rangra.

Az Ószövetségben említett héber "ezer" szó jelentését sokan vitatják, és ez magyarázatot adhat a Mózes könyveinek szokatlanul magas népszámlálási számadataira.

Benjámin (Biblia)

Benjámin (héberül: בִּנְיָמִין) bibliai személy, Jákob utolsó és Ráchelnek a második fia. Anyja az ő születésekor meghalt. Mivel Jákob leginkább szeretett feleségének a fia volt, József eltűnése után ő hozzá ragaszkodott a legjobban a fiai közül. Története a Bibliában összefonódik József egyiptomi történetével.

Józsué könyve

A Józsué könyve az Ószövetség egyik protokanonikus történeti könyve. Józsué neve a héber kánonban Joshua, Jehosua (יְהוֹשֻׁעַ). A könyv nem az írójáról, hanem a főszereplőjéről kapta a nevét.

Kánaániták (Biblia)

A kánaániták - a Biblia alapján - Palesztina régiójában, az izraeliták bevándorlása előtti, főleg szemita eredetű őslakosság gyakran összefoglaló megnevezése.

Ők nem alkottak egységes etnikumot, hanem számos, egymással rokon népcsoport és törzs kötelékét.

Amikor az izraeliták megkezdték a honfoglalásukat, Kánaán sok városállamból, vagyis kisebb királyságokból állt, de némi összetartás is mutatkozott a városállamok között. Az izraeliták azt találták, hogy Kánaán gyümölcsökben gazdag vidék, és nagyobb települései jól megerősített városok.A filiszteusokat - akik nagyjából az izraelitákkal egy időben érkeztek Palesztina területére - nem a kánaánita népek között tartják számon, de Palesztina róluk kapta a nevét.

Német Délnyugat-Afrika

Német Délnyugat-Afrika (németül: Deutsch-Südwestafrika, röviden DSWA) a mai Namíbia területén 1884 és 1915 között fennálló német gyarmat volt. A gyarmat területe 835,100 km² volt, lakosságának száma 200 000 fő körül mozgott, ebből 1914-ben körülbelül tizenötezer volt fehér ajkú (többségük német), a lakosság többi részét az őslakos Herero-, Nama-és Ovambo törzsek alkották.

A gyarmat megalapítása Adolf Lüderitz brémai kereskedő nevéhez köthető, aki 1882-ben megvette az Angra Pequena nevű földdarabot egy helyi törzsfőtől és megalapította a mai Lüderitz városát, majd a Német Birodalom fennhatósága alá rendelte a területet 1884-ben. Ezt követően Lüderitz, majd az ő halála után a megalakuló Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért nevű szervezet további területekkel növelte az 1890-ben koronagyarmattá váló Német Délnyugat-Afrika határait, melyeket a portugálokkal, majd a britekkel kötött szerződések rögzítettek véglegesen. A gyarmat gazdasági fejlődése eleinte magánbefektetők révén indult be, majd a későbbiekben erőteljes állami támogatás mellett lezajlott a helyi mezőgazdaság kiépítése, majd a térség ásványkincsekben (féldrágakövek, gyémánt, arany, egyéb nemes-és színesfémek) gazdag területeinek felfedezését követően a bányászat és vele együtt a vasút fejlődése is megindult. A német gyarmat azonban a gazdasági fellendülés mellett komoly belső gondokkal küszködött, mely az őslakos törzsek és a német kormányzat ellentéteiből fakadt. A németek eleinte hasznot húztak a helyi törzsek ellentéteiből, azonban az őslakosok jogait sértő új törvények, a telepesek-és a keresztény hittérítők térhódításai a namákat, majd a hererókat is fegyveres harcra ösztönözte, melyet csak jelentős anyaországi haderő bevetésével és az őslakosok megtizedelésével tudtak leverni.

Az első világháború kitörését követően a német gyarmat hamarosan hadszíntérré vált, és a helyi gyarmati véderő (Schutztruppe) nem vehette fel a versenyt a jól ellátott és létszámfölényben lévő dél-afrikai csapatokkal, akik elől visszavonulásra kényszerült. A német gyarmati csapatok 1915. július 9-én tették le a fegyvert feltétel nélkül Khorab mellett, melyet követően az egész térség a Dél-Afrikai Unió katonai megszállása alá került és a gyarmat megszűnt létezni. Az első világháborút lezáró békeszerződéseket követően a területet a Dél-afrikai Unió kapta meg mandátum területként a Népszövetségtől.

Az Ószövetség története

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.