Bronzkor

A bronzkor egy régészeti korszak, a civilizáció fejlődésének azon szakasza, amikor a legtöbbet fejlődött a fémmegmunkálás. A természetes módon felszínre került érctartalmú ásványokból a réz és ón kiolvasztásával, majd ötvözésével állították elő a bronzot. A rezet és bronzot ettől a kortól kezdve módszeresen és széles körben alkalmazták. A bronzkor a világ bizonyos területein a rézkort követte, míg máshol az úgynevezett háromkorszak-rendszer része (újkőkor-bronzkor-vaskor). Egyes területeken ugyanakkor nem volt bronzkor, például Fekete-Afrika legnagyobb részén az újkőkort közvetlenül a vaskor követte.

2008.09.26.Szolnok 044
Bronzkori leletek (Damjanich János Múzeum, Szolnok)

Ázsia

A bronzművesség eredete

A bronz megmunkálásának legkorábbi emlékei az i. e. 4. évezred közepére tehető majkop kultúrából származnak a Kaukázus környékéről. Innen a technológia gyorsan terjedt Ázsia délebbi területei felé.

Délnyugat-Ázsia

A délnyugat-ázsiai bronzkor három fő korszakra osztható (az időpontok csak közelítőlegesek):

  • Korai bronzkor (i. e. 35002000 körül)
  • Középső bronzkor (i. e. 2000–1600 körül)
  • Késő bronzkor (i. e. 1600–1200 körül)

Minden fő korszak további, rövidebb szakaszokra osztható.

A bronzkohászat a Kaukázus után először Anatóliában, a mai Törökországban fejlődött ki. Az Anatóliai-felföld hegységei gazdag réz- és ónlelőhelyeket rejtettek. A rezet Cipruson, Egyiptomban a Negev-sivatagban, Iránban és a Perzsa-öböl környékén is bányászták. Az itteni réz azonban gyakran arzénnal keveredett, és a bronzelőállításhoz szükséges ón iránti kereslet is folyamatosan növekedett. Így Anatólián belül és azon túl is hosszú kereskedelmi útvonalak jöttek létre. Az értékes rezet és ónt tengeren is szállították a Közel-Kelet nagy birodalmaiba, mint például Mezopotámiába és az ókori Egyiptomba.

A korai bronzkorban látványos előrelépés volt a települések szervezett városállamokká fejlődése és az írás feltalálása (az uruki periódusban, az i. e. 4. évezredben). A középső bronzkori vándorlások nagymértékben átformálták a Közel-Kelet (azaz Délnyugat-Ázsia nagy része és Egyiptom) politikai térképét: megjelentek az amoriták, hettiták, hurriták, hükszoszok és valószínűleg az izraeliták ősei is. A késői bronzkort az erős birodalmak és az általuk leigázott államok versengése jellemezte (Egyiptom, Asszíria, Babilónia, Hettita Birodalom, Mitanni Királyság). Az égei civilizációval kiterjedt kapcsolatokat tartottak fenn (Ahhijava, Alasija), ahol a fő szerepelt a rézkereskedelem játszotta. Ez a korszak a nagy közel-keleti birodalmak összeomlásával zárult.

A vasat már a késő bronzkori Anatóliában elkezdték megmunkálni. A vaskorba történő átmenetet i. e. 1200 körül a Közel-Keleten inkább politikai változások idézték elő, semmint a vas megmunkálásában kialakult új fejlesztések.

Dél-Ázsia

Indiában a bronzkor az indus-völgyi civilizáció létrejöttével egy időben, i. e. 3300 körül kezdődött (lásd Meluhha).

Délkelet-Ázsia

A thaiföldi Ban Csiangban talált bronzleletek az i. e. 3. évezredre datálhatók.[1]

Kelet-Ázsia

A kínai bronzkor i. e. 2100 körül kezdődött a Xia-dinasztia korában. A kora kínai, Sang-dinasztia korabeli Erlitoui kultúrában és Sanxingdui kultúrában bronzból készült edényeket használtak a rituálékhoz, illetve földművelő szerszámokat és fegyvereket.[2]

A középső mumuni agyagedény-korszak kultúrája a Koreai-félsziget déli részén fokozatosan átvette a bronztermékek készítését i. e. 700–600 körül, azt követően, hogy Liaoning-stílusú bronztőröket és más bronztárgyakat cseréltek a félsziget egész területén (i. e. 900–700 körül). A bronznak nagy jelentősége volt a szertartásoknál és halotti áldozatoknál i. sz. 100-ig.

Észak-Afrika

Egyiptom

Európa

Délkelet-Európa

Égei bronzkor

Minoan copper ingot from Zakros, Crete
Krétán talált bronzkori rézöntvény

A legnagyobb égei-tengeri bronzkori birodalom, a minószi civilizáció kezében tartotta egész Európa bronzkori kereskedelmét. A hajózás ismerete hatalmas mértékben fejlődött, amihez fogható csak a 18. században következett be, a hosszúsági fokok meghatározási módszerének felfedezésével. A minosziak nagy kiterjedésű kereskedelmi útvonalakat építettek ki. Ezeken az útvonalakon ónt és faszenet szállítottak Ciprusra, ahol rezet bányásztak, melyet az ónnal ötvözve bronzot állítottak elő. A bronztárgyakat ezután távoli területekre exportálták. Néhány mediterrán bronztárgy óntartalmának izotópanalízise kimutatta, hogy a felhasznált ón akár olyan messzi térségekből is származhatott, mint a Brit-szigetek.

Vitatott kérdés, hogy miként ért véget a bronzkereskedelem korszaka a térségben. Tény, hogy a terület egész kereskedelmének irányítását a hanyatló minoszi birodalomtól egy ekkor kialakuló másik nagy égei-tengeri királyság, a mükénéi kultúra vette át. Bizonyíték van arra is, hogy számos minoszi kliensállam népességének nagy részét elvesztette nagymértékű éhínség és/vagy járványok miatt, ami a kereskedelmi hálózat összeomlására utal. A jól működő kereskedelem ugyanis korábban csökkentette az ilyen éhínségeket és betegségeket (a megfelelő táplálkozás révén). A Minoszi Birodalom fő gabonaforrása, a Fekete-tenger északi területe szintén hirtelen veszítette el lakosságának nagy részét, és valószínűleg ezért csökkenhetett ezen a területen a földművelés mértéke.

Collier de Penne
Bronz gyöngy nyaklánc (a bronzkorból, i. e. 1800-1500-ból) az úgynevezett „Le Cuzoul d'Armand” barlangból, a franciaországi Tarn megye Penne településéről

A korszak nagy hiányosságának tekinthető, hogy még nem ismerték az elszámolás fejlettebb módszereit. Számos kutató úgy gondolja, hogy a Minoszi Birodalom és más ókori birodalmak jobban igényelték a luxuscikkeket, mint az alapvető szükségleteket kielégítő árukat, és ez a gazdaságtalan kereskedelem okozta az éhínségeket.

A legújabb kutatások megcáfolták azt a teóriát, miszerint a ciprusi erdők kiirtása okozta a bronzkereskedelem végét. Ezek köztudottan a késői időkig léteztek, és kísérletekkel kimutatták, hogy a késői bronzkor bronztermeléséhez szükséges faszén kizárólag helyi előállítása kevesebb mint ötven év alatt kiirtotta volna azokat.

Egy másik elmélet szerint a vasszerszámok általánosan elterjedtté váltak, a fő igény az ónkereskedelemre megszűnt és a kereskedelmi hálózat funkciója elveszett. Így amikor később a Minoszi Birodalom különálló kolóniái aszálytól, éhínségtől, háborútól vagy ezen három tényező együttesétől szenvedtek, már nem férhettek hozzá a birodalom távoli élelemforrásaihoz, amelyek megmenthették volna őket.

Az elméletek egy másik csoportja Théra (a mai Szantorini szigete) vulkánjának kitöréséhez köti mindezt, mely röviddel a bronzkor vége előtt történt. Théra körülbelül 40 mérföldre, északra fekszik Krétától, mely akkoriban a Minoszi Birodalom fővárosa volt. Néhány tudós úgy gondolja, hogy a Théra felől érkezett cunami pusztította el a krétai városokat. Mások azt mondják, hogy a cunami a krétai flottát saját kikötőjében puszította el, amely ezek után döntő csatákat veszített a mükénéi hajóhaddal szemben, úgyhogy az addigi gyarmat elfoglalta a birodalmat.

Mindezen a teóriák külön-külön nem meggyőzőek, ám mindegyikben van valami igazság, ezek együttese lehet a magyarázat, hogy miért is ért véget ebben a régióban a bronzkor és a nagy civilizációk.

Közép-Európa

A közép-európai bronzkor az i. e. 3. évezred közepétől az i. e. 8. század közepéig tartott. A bronzkor kezdete, egyrészt itt is, akárcsak Nyugat-Európában, a harang alakú edények kultúrája vagy rövidebben a harangedényes kultúra elterjedéséhez köthető. Másrészt a Duna-mentén balkáni hatásra is megjelent a bronzművesség a nagyrévi kultúrában. A Duna vonalát követő északnyugati és délkeleti eredetű hagyományok találkozásának szemléletes példáját mutatja a Békásmegyeren feltárt temetőrészlet. Poroszlai Ildikó szerint a szinte egész Európát behálózó kapcsolatrendszer hátterében valószínűleg a fémnyersanyagok iránti igény, azok kereskedelme és cseréje állott. [3]

Fontosabb közép-európai bronzkori kultúrák:

Kora bronzkor

Kultúra Elterjedés Fontosabb lelőhelyek
Vučedoli-Zóki kultúra Balkán félsziget északi területei, Dél-Dunántúl, Magyar Alföld a Nyírségig Vukovár (Valkóvár)-Vuĉedol, Somogyvár-Kupahalom, Zók-Várhegy, Makó
Somogyvár-Vinkovci kultúra A vučedoli-kultúra területén, de északon a Fertő tó vidékéig Vinkovci
Nagyrévi kultúra Közép-Duna-menti löszvidék, Tiszazug Dunaföldvár-Kálvária, Bölcske, Baracs, Dunaújváros, Tószeg, Nagyrév-Zsidóhalom, Tiszaug, Kulcs, Vác
Harangedényes kultúra Marokkó északi részétől Szicílián és a brit szigeteken át Lengyelországig és a Csepel-szigetig Budapest környékén: (Albertfalva, Békásmegyer, Budakalász, Csepel-sziget, Szigetszentmiklós, Tököl)
Glina III. - Schneckenberg csoport az Al-Duna és Olténia vidéke
Gyula - Roşia csoport Erdélyben a Kőrösök mentén
Makó kultúra
Nyírség kultúra
Perjámosi kultúra
Aunjetitzi kultúra Nebra (Németország)
Gáta-Wieselburg kultúra Gattendorf (Lajtakáta), Zsennye
Ottományi kultúra
Hatvani kultúra Hatvan-Strázsahegy, Verseg, Jászdózsa-Kápolnahalom, Vác-Csöröghegy,
Kisapostagi kultúra Kisapostag, Vörs-Tótok dombja

Középső bronzkor

Kultúra Fontosabb lelőhelyek
Litzen-kerámia
Mészbetétes edények kultúrája Kaposvár, Mosonszentmiklós, Ménfőcsanak
Vatyai kultúra
Gyulavarsándi kultúra
Késő vattinai kultúra
Füzesabonyi kultúra
Hévmagyarádi kultúra
Halomsíros kultúra
Čaka kultúra Čaka (Cseke)
Koszideri kultúra
Szeremlei kultúra

Késő bronzkor

Kultúra Fontosabb lelőhelyek
Lausitzi kultúra
Urnamezős kultúra Velem-Szentvid
Pilinyi kultúra Piliny, Ópályi, Forró, Aranyos
Kijatycei kultúra Gyermely
Csorva kultúra Csorva
Gáva kultúra Gávavencsellő

Kárpát-medence

Bronze age weapons Romania
Bronzkori fegyverek Erdélyből

A területen belül a Kárpát-medencében mutatkoztak meg a korai bronzkor első jelei. A bronzkor első ismert Kárpát-medencei kultúrája a harangedényes kultúra vándorló népe volt az i. e. 3. évezred közepétől. Ezután a mai Magyarország keleti részén, a Körös mellékfolyói mentén alakult ki a makói kultúra (Makó-Kosihy-Čaka-kultúra). Ezt a Kárpát-medence nyugati felében a Somogyvár-Vinkovci-kultúra, az Alföldön pedig az ottományi kultúra és a gyulavarsándi kultúra követte. Erdélyben a Schneckenberg-kultúra terjedt el. Egyedinek számít a kizárólag a Kovászna megyei Zaboláról ismert zabolai kultúra, amely egy egyébként ismeretlen, nagyállattartó, vándorló népességhez köthető.

A középső bronzkor (i. e. 2. évezred első fele) legfontosabb Kárpát-medencei kultúrái: a Dunántúlon a zóki kultúra és az úgynevezett mészbetétes díszű edények kultúrája, az Alföldön a nagyrévi kultúra, hatvani kultúra, perjámosi kultúra, vatyai kultúra és a különlegesen szép edényeiről ismert szeremlei kultúra, valamint az erdélyi csomortáni kultúra és Wietenberg-kultúra. A Kárpát-medencei középső bronzkor végét (i. e. 1514. század) koszideri periódusnak is nevezik Dunaújváros Kosziderpadlás lelőhelye után, ahol az úgynevezett koszideri kincseket találták.

A középső bronzkor alapjában békés korszak volt, így a Kárpát-medencében élő népek hosszabb egy helyben lakásra tudtak berendezkedni. Ezt az ásatásokon felszínre került többrétegű falvak, az úgynevezett tellek (a korábbi kultúrák romjainak egymás fölé rétegződésével keletkező dombok) bizonyítják. A tell-telepek középső bronzkori rétege arra mutat, hogy e településeken hosszú évszázadokon át minden törés nélkül folytatódott az élet. A nagy sírszámú temetőkben nem ritka, hogy több száz, sőt néha több mint 1000 sír is előkerül (például Budatétény). Mind a településtörténeti adatok (hosszú idejű egy helyben élésre utaló tell-települések), mind a nagy sírszámú temetők arra utalnak, hogy a korszakban igen jelentős demográfiai robbanás zajlott le: a népesség száma a korábbiakhoz képest megsokszorozódott. A Kárpát-medence népei jelentős kulturális kapcsolatokat tartottak fenn a mükénéi kultúra régióival, mint ahogy azt a jellegzetes mükénéi típusú fegyverek, ékszerek, bronzedények, valamint a kerámia díszítőmotívumai mutatják.

Lásd még:

Az Alpok és a mai német–cseh–lengyel területek

Közép-Európa északabbi és nyugatabbi részén később kezdődött a bronzkor, az aunjetizti kultúra megjelenésével (i. e. 1817. század), amely számos kisebb csoportra oszlott, mint a straubingi és az adlerbergi kultúrák. Ez a népesség a Kárpát-medencébe is eljutott (hatvani kultúra). Néhány nagyon gazdag temetkezési hely leletei, mint például a Leubingen környékén talált aranyból készült temetkezési ajándékok, megnövekedett társadalmi rétegződésre mutatnak. A Kárpát-medencével ellentétben azonban ezen területek temetkezési helyei ritkák és kisméretűek.

A késői bronzkor egységes közép-európai kultúrái

A késői bronzkort (i. e. 2. évezred második fele) állandó népmozgások, valamint az ezzel együtt járó etnikai-kulturális változások jellemzik. A Kárpát-medencei kultúrákat és az aunjetizti kultúrát a késő bronzkori halomsíros kultúra harcias, lótartó törzsei követték (i. e. 17–13. század), akiket a tumuluszokban (halomsírok) történő temetkezés jellemzett. A halomsíros kései bronzkor fejlődősének csúcsát Dél-Németországban (Riegsee-bronzok), a Kárpát-medence északkeleti részében (Rimaszombat-Aranyos típusú raktárleletek), valamint Észak-Itáliában (Peschiera-bronzok) tapasztaljuk. A halomsíros kultúra fejlődésének végső szakasza egyben Európa őstörténetének sorsfordulója. az egymástól többé-kevésbé elszigetelten élő bronzkultúrák kora végérvényesen lejárt, s helyüket a hatalmas területre kiterjedő, egyetlen nagy kultúrkörhöz tartozó urnamezős kultúra veszi át. A halomsíros bronzműves központok kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek. Feltehetően e kereskedelem is alapvető szerepet játszott az urnamezős kultúra kialakulásában.[4]

Az utolsó nagy közép-európai kultúra az urnamezős kultúra volt (i. e. 129. század). A halomsíros kultúrával lényegében rokon urnamezős kultúrát az égetéses rítus szerinti urnába temetkezés jellemezte. Ide tartozik a Kelet-Németországban és Lengyelországban kialakult lausitzi kultúra (i. e. 14–6. század), amely a vaskorban is folytatódott. Az urnamezős kultúra az ekkor Svédországból induló és a Jütland-félszigeten, valamint az Elba és Morva folyók mentén déli irányba haladó, a nyugat-magyarországi velem-szentvidi bronzműves központ érintése után az Adriai-tenger északi partjáig húzódó borostyánkőút révén kapcsolódott az Észak-, illetve Dél-Európához.[5] Az sem kizárt, hogy a borostyánkő ismerete és gyógyító erejébe vetett hit a lausitzi kultúra területéről kivándorolt csoportokkal terjedt el délen, egészen a késő mükénéi városállamokig vagy hogy ezek csoportok már korábban, Odera menti őshazájukból való elvándorlásuk előtt kereskedelmi kapcsolatban álltak a mükénéi városállamokkal és a bronzfegyverek mellett egyik fő árucikkük éppen a görögök által elektronnak nevezett borostyánkő volt.[6] A Csákánydoroszlón és Velemben előkerült, árucsere alapjául szolgáló bronzöntvények („előpénz”) és az egész Európában egyedülálló, Góron talált öntőforma alapján a régészek a magyarországi Vas megye területét a késő bronzkori Közép-Európa kiemelkedő jelentőségű fémművesközpontjának tartják.[7]

A közép-európai bronzkort a vaskori hallstatti kultúra követte (i. e. 85. század). Csak Erdély tért el Közép-Európa többi részétől, mivel ez a terület az al-dunai és balkáni kultúrákkal szerves egységben fejlődött. A szarvasmarhatartó Noua-kultúra legnagyobb kiterjedése idején elfoglalta egész Erdélyt. Tárgyi emlékeik, kő- és bronzedényeik gazdagabbak, mint más egykorú kultúrák hagyatéka.

Nyugat-Európa

Nagy-Britannia

Nagy-Britanniában a bronzkor körülbelül i. e. 2100 és i. e. 700 közé tehető. A népvándorlás során a kontinensről új népek jutottak el a szigetekre. A Stonehenge körüli kora bronzkori temetők csontvázain végzett legújabb izotópos fogzománckutatások azt mutatják, hogy a bevándorlók közül néhány a mai Svájc területéről jött. A harangedényes kultúra népe egészen más viselkedésformákkal rendelkezett, mint a korábbi neolitikus ember és a kulturális változás is jelentős volt. Az átalakulás azonban valószínűleg békés lehetett, minthogy a legtöbb korábbi kultikus temetkezőhelyet (henge) láthatóan elfogadták az újonnan jövők. A gazdag wessexi kultúra ebben az időben fejlődött ki Dél-Angliában.

A bronzkor során az időjárás rosszabbra fordult. A korábbi meleg és száraz időjárást sokkal nedvesebb éghajlat váltotta fel, és a népesség a hegyekben lévő könnyen védhető helyekről az alacsony fekvésű völgyekbe kényszerült. Az alföldeken hatalmas haszonállattelepek fejlődtek ki, melyek megjelenése hozzájárult a gazdasági növekedéshez és ösztönözte a növekvő erdőirtást. A Deverel-Rimbury kultúra, amely a középső bronzkor második felében kezdett kialakulni (kb. i. e. 1400–1100), jól alkalmazkodott ezekhez a változásokhoz.

Cornwall volt a fő ónforrás, nemcsak a mai Nagy-Britannia területe, hanem Európa jelentős része számára is. A rezet – többek között – az észak-walesi Great Orme bányából szerezték be. A társadalmi csoportok alapvetően törzsi jellegűek voltak, ám az egyre növekvő társadalmi összetettség és hierarchia jelei egyértelműek.

A temetkezési kultusz (amely eddig a periódusig gyakran közösségi volt) egyre inkább egyénre szabott lett. Míg a neolitikumban a nagy közös sírkamrákat vagy sírdombokat használtak temetkezési helyül, a kora bronzkori ember különálló tumuluszokba, vagy néha kővel fedett sírüregekbe temetkezett.

Észak-európai bronzkor (i. e. 1500–500)

Észak-Németországban, Dániában, Svédországban és Norvégiában a bronzkori telepesek rengeteg jellegzetes és csodálatos tárgyat készítettek, mint például a Dániában felfedezett lúra (lur) kürtök. Néhány nyelvész úgy gondolja, hogy a germán nyelvek őse ezen a területen alakult ki az i. e. 2. évezredben. A germán törzsek kialakulása az észak-európai vaskorban fejeződhetett be.

Oscar Montelius ezt a kort I.–VI. periódusra osztja. Montelius V. periódusa más régiókban már a vaskorba esik.

Lásd még: Trundholmi kocsi

Megjegyzések

  1. Bronze from Ban Chiang, Thailand: A view from the Laboratory
  2. The Golden Age of Chinese Archaeology - NGA
  3. Ezredfordulón 142. old.
  4. Kőszegi Frigyes: A történelem küszöbén. Kossuth Könyvkiadó, 1984. 119-120. old.
  5. Kees Bakker: A borostyánkőút mentén Európa hatszor született. (http://www.keesbakker.com/essays/R1.html)
  6. Kőszegi Frigyes: I.m. 150-151. old.
  7. Pénzrendszer a bronzkorban?. [2007. május 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. szeptember 28.)

Bibliográfia

  • Pernicka, E., G.A. Wagner, et al. "Early Bronze Age Metallurgy in the Northeast Aegean." in Troia and the troad: scientific approaches. Berlin, London: Springer; 2003.; 143–172. oldal; ISBN 3-540-43711-8
  • Ezredfordulón: Magyar régészet az ezredfordulón, Főszerkesztő: Visy Zsolt, Felelős szerkesztő: Nagy Mihály, Budapest (2003). Hozzáférés ideje: 2012. december 28.

További információk

Albánia a bronzkorban

Albánia a bronzkorban számottevő és összetett, csak részlegesen rekonstruálható etnikai, társadalmi, technológiai és műveltségbeli változások színtere volt, amelyek láncolatának eredményeként az őskori paleobalkáni népesség helyét a kora vaskorral az illírek ősei, a preillírek vették át. Az albániai bronzkor kronológiailag hozzávetőlegesen átívelte az i. e. 2. évezredet. Kezdetét jellemzően az i. e. 3. évezred nagy indoeurópai vándorlásának(wd) nyugat-balkáni lezárulásához kötik, bár e folyamat részleteiről és etnokulturális következményeiről csak elméletek ismertek. A korai bronzkorról kevés régészeti adat áll rendelkezésre, de nagy vonalakban a korábbi kőrézkori műveltségelemek továbbélése jellemezte, emellett – egyes vélemények szerint a keletről bevándorló proto-indoeurópai népesség hatására – megerősödött a legeltető állattartás szerepe, megjelentek az első bronztárgyak és halomsírok. A régió a középső bronzkorban már egy társadalmi és technológiai szempontból is fejlettebb műveltség otthona volt: közösségeik egy kialakulóban lévő patriarchális rend jeleit mutatták, a bányászati és kohászati ismeretek elsajátításával kialakult fejlett bronzművességük, elsősorban a minószi és mükénéi civilizációk hatására pedig differenciálódott tárgyi kultúrájuk. A kiegyensúlyozott társadalmi-gazdasági fejlődés – az égei civilizációk lehanyatlásával párhuzamosan – a bronzkor utolsó szakaszával megakadt: bár továbbtökéletesedett kézművességük lehetővé tette volna az intenzívebb mezőgazdasági termelést és ezzel a megnövekedett népesség ellátását, az i. e. 13. századdal beköszöntő kedvezőtlen klimatikus változások égető termőföldhiányt idéztek elő. Harc folyt a földekért és a legelőkért, kialakult a faluközösségek – egyes elméletek szerint harcosokból álló – vezető rétege, a magaslatokon pedig megjelentek az első erődítések. Ez utóbbiak a vaskori illír protourbán települések közvetlen előképeinek tekinthetőek, ahogy a késő bronzkorban megszaporodó halomsírokat is több helyütt akár az i. e. 5. századig is használta a környék – a sírmellékletek elemzése és antropológiai vizsgálata alapján nemegyszer a késő bronzkor óta kontinuus – illír népessége. Ezen okokból a bronzkor kései szakaszára a vaskori illírség közvetlen elődei, a preillír alapnépesség kialakulásának korszakaként tekint a régészettudomány.

Az ókori Közel-Kelet kronológiája

Az ókori Közel-Kelet kronológiája az i. e. 3. évezred és az i. e. 2. évezred eseményei és uralkodói datálásának a kerete. Itt meg kell különböztetni a következő időszakokat:

Korai bronzkor: a sumer királylista alapján ismert uralkodók és dinasztiák ideje, akik közül néhányat régészeti leletek is megerősítenek, mint a legrégebbi Mebarageszit. Ebben az időszakban egy évszázadosnál nagyobb pontosság nem érhető el.

Középső és késői bronzkor: az Akkád Birodalomtól kezdve a kronológia pontosabbá válik, különösen az uralkodók sorrendjét tekintve. Egyidejűségek állapíthatók meg Kánaán és az ókori Egyiptom kronológiájával. Az abszolút időpontok vita tárgyát képezik, Babilon kifosztását a legnépszerűbb középső kronológia i. e. 1595-re, a rövid kronológia i. e. 1531-re teszi.

Sötét kor a bronzkor és vaskor határán: ami a kassúk babiloni dinasztiájának bukásával, a tengeri népek támadásaival és a Hettita Birodalom bukásával kezdődik i. e. 1200 körül.

Korai vaskor: i. e. 900 körül a történelmi adatok újra szaporodni kezdenek, és az Asszír Újbirodalom felemelkedésével lehetővé válik a biztos időpontok megállapítása. Bizonyos történeti források, mint Ptolemaiosz kánonja, Berosszusz munkái vagy a Biblia kronológiai alátámasztást és egyidejűségeket nyújtanak. Az i. e. 763. június 15-i ninivei napfogyatkozás – Simannu (sziván) hónapban – rögzíti az asszír főtisztviselők hivatali idejét.

Bronz

A bronz a réz különféle ötvözeteinek általános elnevezése. Legelterjedtebb, a köznapi nyelvben egyszerűen bronznak nevezett változata az ónbronz, ahol az ötvözőanyag az ón, azonban ehhez az alaphoz lehet adni például arzént, alumíniumot, és egyéb fémeket is. Az arzénbronz az ókorban gyakran okozott mérgezést. Ennek állít emléket Vulcanus, a sánta kovácsisten. Kemény fém, számos ipari felhasználása létezik, már a civilizáció hajnalán is használták, a bronzkor erről az anyagról kapta a nevét. Jóllehet a réz és az ón elvileg előfordulhat egy helyen, ritkán bányászható egymás közelében a két érc, ezért a bronz jelenléte valamiféle kereskedelemre utal. Egyes elméletek szerint az ónhiány okozta a korszak végét, és adta át helyét a vaskornak.

A legkorábbi ónbronz leletek az i. e. IV. évezred végéről származnak, a mai Irán területéről.

A bronz szinte minden tulajdonsága előnyösebb a színvasénál: jobban ellenáll a korróziónak, és alacsonyabb hőfokon formálható. Alkotóelemeinek viszonylagos ritkasága folytán azonban a bronztárgyak mindvégig drágák, afféle luxuscikkek maradtak – a vas viszont a földkéreg ötödik leggyakoribb eleme, és mihelyt sikerült érceiből (hematit, limonit) kohósítani, tömegek ellátását, felfegyverzését tette lehetővé.

Gépiparban csapágycsészék, fogaskerekek, csigakerekek és csőszerelvények készülnek belőle, ekkor csekély ónt, 4-5% mangánt, és általában kis mértékben vasat tartalmaznak.

A bronz szó az olasz bronzo-ból van, mely Brindisi város nevéből keletkezett, Itt gyártottak nagyobb mennyiségben bronz tükröket.

Germánok

Germánoknak nevezik azt a nyelvi közösséget, melynek tagjai a Kr. e. 1. és Kr. u. 3. század között Skandinávia déli területeiről kiindulva benépesítették és uralmuk alá hajtották Közép- és Kelet-Európa vidékeit. Germánok alatt csupán nyelvi közösség értendő, nem egy egységes népcsoport. A germán nyelveket beszélő népek különböző népcsoportokat alkottak, akik gyakran egymás ellen is hadat viseltek. Hóman Bálint munkája szerint e germán népcsoportok azáltal ágaztak el és váltak külön, hogy más-más kultúrkörök hatásai alá kerültek, amikor állattenyésztő vándorlásaik során más népcsoportokkal kerültek kapcsolatba. Ezek a találkozások az indogermán nyelv változásait is magukkal hozták, amikor a germán néptörzsek a helyben talált földművelő jellegű népek csoportjait magukba olvasztották. Ezáltal az észak-európai bronzkor végén, Kr. e. 750 és 500 között a germánok nyelvében egy sajátos hangzóeltolódás következett be. Az így kialakult új nép saját új kultúra hordozója lett, de önálló népnévvel nem rendelkezett. A népet alkotó és elszigetelten élő törzsek más-más nevet viseltek. Tacitus alapján a Rajnát keletről átlépő, a keltákkal súlyos harcokat folytató vezető törzset hívhatták „germani”-nak, amely után a keltáktól eredően minden törzs általános megnevezése a germán lett.

Hatvani kultúra

A hatvani kultúra a korai bronzkor egyik régészeti kultúrája. A kultúrát a névadó lelőhelyen napvilágot látott leletek tették nemzetközileg is elismert régészeti meghatározássá.

Kisterenye

Kisterenye (szlovákul Malá Tereňa) a Mátra hegységtől északnyugatra, a Cserháttól keletre található Bátonyterenye városrésze, korábban önálló község. 1971-ben nagyközséggé nyilvánították, 1984-ben egyesült Nagybátonnyal. 180-250 méterrel a tengerszint felett fekszik. A környék a bronzkor óta folyamatosan lakott.

Kőrézkor

A kőrézkor régészeti korszak, amely a neolitikum (újkőkorszak) végétől a bronzkor kezdetéig tartott. Korábban rézkornak nevezték, amelynek első fázisaként választották el a kőrézkort. Azonban ma már nyilvánvaló, hogy a rézkor teljes időtartama alatt a szerszámkészítés fő alapanyaga továbbra is a kő maradt, a fémtárgyak díszítő jellegűek vagy státuszszimbólumok, valódi használati eszközöket tulajdonképpen nem készítettek rézből. Más elnevezése az eneolitikum.

A rézkor fogalmát Pulszky Ferenc alkotta meg az 1870-es években, amikor a Kárpát-medencében fellelhető nagyszámú, nagyméretű és feltűnő réztárgyak alapján bebizonyította, hogy az őskor addigi hármas tagolása – kő-, bronz- és vaskor – mellé indokolt a rézkor beiktatása is. Az angol John Evans hasonló gondolatot vetett fel 1881-ben.

A korszak fő jellemzője, hogy az ember használni kezdte az első fémeket: a rezet, az aranyat és az ezüstöt. Kialakult a fémolvasztás és fémmegmunkálás technikája. Nemcsak az aranyból és ezüstből, hanem a rézből készült tárgyak is elsősorban díszítő és vallási célokat szolgáltak, illetve a hatalmat és gazdagságot fejezték ki. Munkaeszközként és fegyverként a rezet és annak első ötvözeteit vagy nem alkalmazták, vagy csak a kőeszközökkel együtt.

A kőrézkor pontos időbeli behatárolása földrészenként és területenként eltérő, attól függően, hogy az adott területen mikor kezdődött meg a fémmegmunkálás. A Közel-Keleten és Európa délkeleti részén (Balkán) ez nagyjából az i. e. 4500-3300 közötti időszakra tehető. Más területeken ennél később volt a rézkor, ahol pedig nem a réz, hanem a bronz vagy a vas volt az első használatba vont fém, ott egyáltalán nem volt rézkor, hanem a kőkorszak után rögtön a bronzkor, illetve a vaskor következett (például Fekete-Afrikában).

Általában a kőrézkor jellemzője az írás megjelenése, amely egyértelmű választóvonal az őskor és az ókor, vagyis a prehisztorikus (történelem előtti) és hisztorikus (történeti) korok között.

Lleida

Lleida (spanyolul: Lérida) város Nyugat-Katalóniában, a hasonló nevű megye székhelye a Segre folyó partján. Lleida járás közvetlenül Aragónia mellett fekszik, a Zaragoza felé vezető A2-es úton tőle 20 kilométerre Fraga már Aragóniában van.

A város a Katalán központi mélyföldön fekszik. Anyavárosi területe mintegy 250 000 lakosú. Segrià katalán tartomány székhelye és legnagyobb városa. Raimat és Sucs elővárosokkal együtt 137 387 lakosa volt 2010-ben.

Lleida Katalónia egyik legősibb városa, a bronzkor óta lakott. A rómaiak érkezéséig az ilergéták ibér népcsoport lakta. Augustus császár Ilerda nevet adott a városnak. A 8. és 12. század közt a mórok utalták, 1149-ben került ismét európai kézre. 1297-ben a félszigeten a harmadik modern egyetemként alapult a Lleidai Egyetem.

Magyarszerdahely

Magyarszerdahely község Zala megyében, a Nagykanizsai járásban, a Zalai-dombságban, az Egerszeg–Letenyei-dombság területén. A településen polgárőrség működik.

Milétosz

Milétosz (Görögül: Μίλητος) egy ókori város volt Anatólia nyugati partvidékén (a mai Törökország területén), a Maeander folyóhoz közel. A település már a bronzkor óta lakott volt.

Pesjaka

Pesjaka albániai falu Albánia északkeleti részén, Peshkopia városától légvonalban 11, közúton 15 kilométerre délkeletre, az albán–macedón államhatár közelében. Dibra megyén(wd) belül Dibra községhez(wd) tartozik, Maqellara(wd) alközség egyik települése.A falu határában magasodó dombon, 789 méteres tengerszint feletti magasságban a bronzkor folyamán végig lakott település állt. Az 1991-ben végzett ásatások során nagyszámú agyagedény-töredéket tártak fel, különösen a késő bronzkori rétegek bizonyultak leletekben gazdagnak. A tárgyi anyag elemzése során a régészek arra jutottak, hogy bár az agyagedények tipológiai szempontból változatosabbak lettek a bronzkor végére, formakincsükben a korábbi, középső bronzkori díszítőelemek éltek tovább, és ezt a bronzkori népesség etnokulturális kontinuitásának jeleként értelmezték. Emellett azért is jelentős a pesjakai agyagedénylelet, mert a település három korabeli régészeti kultúra érintkezési pontján feküdt, ami tárgyi kultúrájában is tetten érhető: bár a legerősebben a mai dél-albániai maliqi műveltséghez kötődik, a technológia és a formakincs magán viseli az égei civilizációk(wd), valamint az Adria-vidéki cetinai kultúra(wd) hatását is.

Pilinyi kultúra

A pilinyi kultúra a késő bronzkor egyik régészeti kultúrája. A régészeti kultúrákat azonosításuk megkönnyítésére általában a legjelentősebb vagy elsőként feltárt lelőhely alapján nevezik el. A Pilinyi kultúra is így kapta elnevezését a Piliny község határában álló Várhegyen megtelepedett népességről .

Piskova

Piskova falu és régészeti helyszín Albánia déli részén, Qendër Piskova(wd) alközség – a mindennapi szóhasználatban gyakran Piskova alközség – központja. A Përmet városától légvonalban kb. 8 kilométerre északnyugatra, a Vjosa folyó jobb partján fekvő települést átszeli az SH75-ös jelű főút.

A település fő nevezetességei a határában feltárt halomsírok, amelyek az egyidős shtoji, pazhoki stb. halomsírok mellett Albánia legkorábbról ismert tumulusos temetkezési helyei. A Namik Bodinaku vezetésével az 1980-as évekig feltárt négy sír keletkezését a bronzkor korai szakaszára, az időszámításunk előtti második millennium elejére teszik, amelyek egy évezreden keresztül, a kora vaskorig szolgáltak a környék lakosságának temetkezési helyeiül. Az elhantolt csontvázak egy részét okker festékanyag fedi, ami Neritan Ceka(wd) albán régész megállapítása szerint a bronzkor elején a kelet-európai sztyeppevidékről a térségbe bevándorolt protoindoeurópai népelemek(wd) műveltségi hatása a korabeli népesség temetkezési rituáléira. A sírokat a középkor korai szakaszában, az i. sz. 10. század táján ismét használatba vette a környék népe. Az erre a korszakra keltezhető sírok mellékletei alapján a piskovai népesség műveltségét az észak-albániai komani kultúra(wd) déli variánsának tartják.

Régészet

A régészet vagy archeológia tudománya a régi korok kultúráit tanulmányozza különböző tárgyi leletek alapján.

Tirca

Tirca ókori település Palesztina területén, Szamária városától kb. 13 km-re keletre. Napjainkban Tell el-Fára takarja a romjait a ciszjordániai 57-es út mellett. Régészeti feltárások 1940-1960 között folytak a francia Roland de Vaux vezetésével.

Ősi kánaánita alapítású város, kezdetei a kőrézkorig, városfalai a korai bronzkor idejéig nyúlnak vissza. Mint izraelita város, a Kr. e. 11. századtól a Kr. e. 9. századig virágzott, és az Izraeli Királyság fővárosa volt I. Jeroboám idejétől addig, míg Omri király meg nem alapította Szamáriát. A későbbiekben Tirca már csak egy vidéki jellegű város maradt egészen Kr. e. 722-ig, míg az asszírok el nem pusztították. Ezután már csak egy apró település létezett a helyén, majd a babiloni háborúk idején végleg elnéptelenedett.

Torovica

Torovica albániai falu Albánia északnyugati részén, Lezha városától légvonalban 15, közúton 17 kilométerre északnyugatra, a Zadrima(wd) síkjából kiemelkedő rög, a Kakarriq-hegy délnyugati oldalán. Lezha megyén(wd) belül Lezha községhez tartozik(wd), Balldren i Ri(wd) alközség egyik települése.Elsősorban régészeti helyszínként, a torovicai fejszeleletről nevezetes. Az 1977–1978-ban a falu mellett ásató Frano Prendi(wd) egy raktárként azonosított épületet tárt fel, amelyet a bronzkor végére, a vaskor elejére, azaz az i. e. 11–10. századra keltezett. Az ásatás kiemelkedő eredménye az egymásra halmozott 124 bronz fejszefej, amelyből 91 kelta, 31 illír-dalmata(wd) típusú, 1 pedig itáliai mintákat másol. Ennek jelentősége kettős: egyfelől a kelta tipológiájú fejszék túlsúlya a bronzkor végi interetnikus kapcsolatok intenzitásáról vall, másfelől Prendi 1984-es publikációjában rámutatott, hogy a korabeli fémművesek nem munkaeszközként, hanem a cserekapcsolatokban használt fizetőeszközként készítették ezeket a fejszéket.

Trója

Trója (görögül: Τροία (Troia), valamint Ίλιον, Ilion; hettita nyelven Taruiša, latinul: Troia, Ilium) a trójai háború legendás, központi szerepet játszó városa, melynek történetét Homérosz Iliasz című eposzából ismerjük.

Trója ma Törökországban az anatóliai Hisszarlikban (Hisarlık), Çanakkale tartományban található, délnyugatra a Dardanelláktól, az Ida hegy lábánál. Török neve Truva.

Később Trója helyén egy új 'Iliumot alapított Augustus római császár. A város egészen Konstantinápoly alapításáig virágzott, majd a bizánci időkben lassú hanyatlásnak indult.

Az 1870-es években a német amatőr régész, Heinrich Schliemann kezdte feltárni a területet. Az ásatások során kiderült, hogy 9 város épült egymásra az idők során, valamint a későbbi kutatások fel is borították a Schliemann által felállított rendszerezést. Egyes régészek feltételezik, hogy Trója VII/a lehetett Homérosz Trójája. Bár ezt a nézetet nem minden szakember osztja, vannak olyan feltételezések, melyek szerint Trója VI-ot Wilušának is nevezték, amelyet hettita szövegek említenek. Az Ilion nevet a Wilion-ból (KUR URUú-i-lu-ši-ya, Wiluša → Wilwia → Ília-) származtatják (melyet digammával írtak), s a digamma kopott volna le idővel a különböző nyelvjárásokban, nyelvi változások során. Ezt a teóriát az ún. Alakšandu szerződés (i. e. 13. század), egy írnoki pecsét luvi nyelven és nevek, szokások elemzése támaszthatja alá. Wiluša első ismert uralkodója Kukkunniš volt, ennek utódja pedig Alakšanduš, majd őt Walmuš követte.

Vaskor

A vaskor régészeti korszak, az egyes népek fejlődésének az a fázisa, amikor a vaseszközök (szerszámok és fegyverek) használata kiemelkedő. Egyes korai társadalmakban a vas használatának térnyerése más változásokkal esett egybe, például új földművelési módokkal, vallási elképzelésekkel és művészeti stílusokkal, jóllehet ez nem minden esetben figyelhető meg.

A vaskor a legtöbb helyen az ún. háromkorszak-rendszer utolsó szakasza, az kőrézkor és a bronzkor után. Időbeli kiterjedése országonként és földrajzi régiónként változik. Hagyományosan az i. e. 12. századot tekintik a vaskor kezdetének a Közel-Keleten, Indiában és Görögországban. Az első nagy mértékben vasat használó állam a Hettita Birodalom volt az i. e. 14. században, innen jutott el a görögökhöz is. Európa más területein jóval későbbre teszik a kezdetét: Közép-Európában az i. e. 8. századra, Észak-Európában pedig csak az i. e. 6. századra. A vashasználat (olvasztás és szerszámok kovácsolása) i. e. 1200 körül jelent meg a nyugat-afrikai Nok kultúrában. A korszak végét a Mediterráneumban a hellenisztikus kor illetve a Római Birodalom kezdetére, Indiában a buddhizmus és a dzsainizmus kezdetére, Kínában a konfucianizmus kezdetére, Észak-Európában pedig a kora középkor beköszöntére teszik.

Újkőkorszak

Az újkőkor vagy csiszoltkő-kor(szak) (idegen nevén neolitikum) a kőkorszak utolsó része. A földtörténet korszakai közül a pleisztocén végével és a holocén elejével esik egybe. Az újkőkorszak a földművelés kialakulásával kezdődik és a fém alapú eszközök elterjedésével ér véget a rézkorban, a bronzkorban, illetve a vaskorban. A neolitikum nevet (görög: „neosz”=új, „lithosz”=kő) John Lubbock alkotta 1865-ben. A kifejezés nem időbeli korszakot jelöl, hanem egy sajátos viselkedési és kulturális stílusjegyet, ami a vadászást és gyűjtögetést felváltó növénytermesztés és háziállat-tartás megjelenésével jellemezhető. Ezért neolitikus jellegű kultúráról csak a lelőhelye és kora említésével lehet beszélni.

Európa történelme

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.