Bibliakritika

A bibliakritika a Szentírás szövegeire alkalmazott szövegkritikai és történeti-irodalomkritikai módszerek eredményeként létrejött újkori tudományág.

A bibliakritika nem foglal állást a Szentírás ihletett voltának kérdésében (ezzel a Biblia kritikája foglalkozik), a szöveghez elfogulatlanul igyekszik közelíteni. Alaptétele, hogy a sugalmazás, ha elismerjük, ha nem, nem iktatja ki a közreműködő szerzők emberi természetét, tehát a Bibliát alkotó szövegek releváns módon vizsgálhatóak a minden más szöveg értelmezésére és vizsgálatára született tudományágak bevonásával. A szövegkritikai bibliakutatás a lehető legpontosabb szöveg helyreállítására törekszik, a kánonkritikai bibliakutatás a Biblia egy-egy részletét a teljes Biblia összefüggésében igyekszik értelmezni.

Története

A bibliakritika mint tudományág az újkor szülötte. Előfutárainak tekinthetők egyes korai humanisták (Erasmus, Tommaso Cajetan De Vio), tulajdonképpen megalapítójának Richard Simon (1638–1712) francia teológus, pap tekinthető – úttörő munkája, a Histoire critique du vieux testament (Az Ószövetség történeti-kritikai vizsgálata) 1682-ben jelent meg.

Források

  • Benyik György: Az újszövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete (Introductio Generalis), I. kötet, JATEPress, Szeged, 1995
  • Bibliai kislexikon [szerk. Gecse Géza és Horváth Henrik], Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978, bibliakritika és bibliai racionalizmus szócikkek, ISBN 963-09-1134-5
  • Dér Katalin, A Biblia olvasása, Kairosz Kiadó, 2008, ISBN 978-963-662-019-6.

Külső hivatkozások

A Biblia kritikája

A Biblia kritikája a Biblia tartalmának, üzenetének, az ihletett voltát hirdető álláspontnak különféle alapokon álló és különféle módszerekkel élő kritikája. A Biblia kritikája lehet ateista (ami magának Istennek a létezését is tagadja), és lehet racionális (ami a különböző természetfeletti jelenségeket utasítja el).

Nem tévesztendő össze a Biblia kritikája a bibliakritikával, mely a filológia és a teológia határterületein álló tudományág, célja a Biblia szövegének és a szöveg hátterének tudományos, kritikai vizsgálata különféle segédtudományok (logika, történelem, régészet, nyelvtudomány, hermeneutika, filológiai hermeneutika, egzegézis stb.) bevonásával.

Adolf Schullerus

Adolf Schullerus (Fogaras, 1864. március 7. – Nagyszeben, 1928. január 28.) erdélyi szász nyelvész, néprajzkutató, teológus, politikus és író.

Elohista forrás

Az elóhista forrás a Tóra egyik elbeszélő forrása. A jahvista forráshoz hasonlóan egyértelmű elkülönítése a 18. századi bibliakritika érdeme. Nevét az Elóhim istennévről (Károli Gáspár magyar fordításában: Isten) kapta, mivel a Mózesnek adott kinyilatkoztatást megelőző elbeszélésekben csak ezt az istennevet használja: a Jahve nevet felfogása szerint Isten csupán Mózes előtt való megjelenésekor közölte az emberekkel. A jahvista forrással párhuzamosan Izrael egész történeti hagyományát feldolgozta, viszont az őstörténetet nem érintette.

Ismertető jegyei közül legfontosabb a didaktikus és teológiai beállítottság, amely vallásos színezetűvé formálja még a jahvista forrás természetes, reális nemzeti büszkeségét is; ez az elóhista forrásban mint Isten és a kiválasztott nép kapcsolata jelentkezik. Istenképzete elvontabb, Elóhim nála az emberektől távoli, égi lény, aki csak szavai által érintkezik az emberekkel, például Jákóbbal az égi létra látomásban (Teremtés könyve 28:10-12). Teológiai megfontolásból a hagyomány történeteit is átformálta, például Jákób furfangja, amellyel nyáját megszaporította, nála Elóhim közvetlen beavatkozása lesz (Teremtés 31:2-16). Kisebb külső sajátságai: a kinyilatkoztatás hegyét Hórebnek nevezi, az ország héberek előtti lakóit amoritáknak, stb. Szerzője minden bizonnyal északon, az Efraim törzs területén működött, valamivel később, mint az általa már ismert jahvista forrás szerzője, körülbelül a Kr. e. 9. század közepén.

Jelentősebb, önálló elbeszélései: Izsák feláldozása, az emberáldozat megszűntének héber mítosza (Teremtés 22); József álomfejtése a börtönben (Teremtés 40:1-23) és a fáraó előtt (Teremtés 41:1-30); A Tízparancsolat (Kivonulás könyve 20); az aranyborjú (Kivonulás 32:1-16), ezeken kívül a jahvista forrás számos történetéhez elbeszélés-variánsok.

Evangelikalizmus

Az evangelikalizmus (vagy evangelikál mozgalom, evangéliumi keresztyénség) egy keresztény mozgalom és teológiai irány a protestantizmuson belül.

Az evangelikál vagy evangéliumi kifejezést sokszor az egész protestáns kereszténységre kiterjesztik, az általunk használt kifejezés azonban ennél szűkebb. A nemzeti egyházi pietizmus és a szabad egyházak újraébredését jelöli, ami 1966 óta – főként Billy Graham ösztönzésére – világméretű mozgalommá fejlődött. Egy olyan mozgalomról van szó, amely a hit, illetőleg a személyesen megtapasztalt üdvösség továbbközvetítésének együttes bemutatásának szükségszerűségét egyesíti.

Az ökumenikus mozgalom értelmében vett egyházegyesítés helyett a hívek testvéri imádkozásra, egymás kölcsönös építésére és diakonikus valamint misszionárius tevékenységre gyűlnek össze. Arra törekszenek, hogy a megmerevedett kereszténységet felébresszék, a nem keresztény világot pedig evangelizálják. A hitvalló evangelikálisok ezentúl kritikát fogalmaznak meg az egyetemen tanított teológia és az egyházak ökumenikus tanácsa ellen.

Gotthold Ephraim Lessing

Gotthold Ephraim Lessing (Kamenz, 1729. január 22. – Braunschweig, 1781. február 15.) német drámaíró, kritikus, esztéta, dramaturg, a felvilágosodás szellemi életének kiemelkedő alakja, a modern színházi kritika megteremtője.

Izraelita irodalom Erdélyben

Izraelita irodalom Erdélyben (1867–1989) Romániában magyar nyelven is megjelenő, az izraelita vallásra vonatkozó teológiai, egyháztörténeti tanulmányok, lapok, folyóiratok és évkönyvek összessége, amelyek tágabb értelemben az egész erdélyi zsidóság történetét, életét érintik.

Jahvista forrás

A jahvista forrás a Tóra egyik elbeszélő forrása. A ránk maradt szövegösszefüggésből a bibliakritika 18. századi művelői különítették el: Henning Bernhard Witter Jura Israelitarum in Palaestinam (A zsidók joga Palesztinára, 1711) című kommentárjában, Jean Astruc a Conjectures sur les mémoires originaux… (Jegyzetek az elsődleges forrásokról…, 1753) és Johann Gottfried Eichhorn Einleitung ins Alte Testament (Bevezetés az Ószövetségbe, 1780 - 1783) című könyvében.

Az első kritérium, amelyre felfigyeltek, hogy a Tóra, de különösen a Teremtés könyve szövege váltakozva és párhuzamosan használja a Jahve és az Elóhim istennevet. Az istennév e megkülönböztetése szolgált indítékul a két elbeszélő forrás elkülönítéséhez (a másik az elóhista forrás). Ma a bibliakritika a megkülönböztető jegyek egész rendszerét mutatja ki, ezek közül a leginkább egzakt és a különböző források feltételezésére kényszerítő az, hogy a hagyományozott, ma ismert szöveg többször is és párhuzamosan mondja el ugyanazokat az eseményeket (például Ábrahám ágyasának, Hágárnak az elűzését, Teremtés 16:1-7 és 21:8-16), sokszor természetesen a szóbeliségből eredő variánsokkal.

A jahvista forrás néhány ismertető jegye: a Jahve istennevet használja a Mózesnek adott kinyilatkoztatás, az égő csipkebokor jelenet (Kivonulás könyve 3:15) előtti elbeszélésekben is; az ország lakóit következetesen kánaánitáknak mondja; a kinyilatkoztatás hegyének a neve nála Sinai, illetve bizonyos héber szavaknak csak meghatározott szinonimáit használja. Legfontosabb jellemzője, hogy büszkén hirdeti a földművelő életmód felsőbbrendűségét, s ezzel összhangban a Kánaánban való letelepedés elrendeltségét. A kultikus Tízparancsolat (Kivonulás 34: 18-26) az agrár-naptár alapjaira állítja az egész vallási életet. Gyakoriak benne a Kánaán csodálatos termékenységét magasztaló részek, például Bileám első áldása (Számok könyve 24:15-19). A nemzeti büszkeség kiterjed a király személyére is. A büszke, öntudatos elégedettség a jahvista forrást a nemzeti állam, mégpedig a déli (Júda) fennállásának korára, a Kr. e. 10. század - Kr. e. 9. századra datálja. Szerzője, bár egységes koncepciót tudott kialakítani, még közel áll a folklór nyersebb, természetesebb szemléletéhez, istenképe például erősen antropomorf, Jahve vagy angyala gyakran személyesen jelenik meg a földön, például Jákob előtt (Teremtés 28:13). Életközeliség nyilvánul meg Jákob furfangjában, amelyekkel Lábán szolgálatában saját nyáját gyarapítja (Teremtés 30:29-43). Ezek a vonások a laikus forrás szemléletéhez állnak közel. A jahvista forrás szerzője kétségkívül jelentős író volt, s a mű – bár későbbi bővítések nyomai megtalálhatóak benne – egyetlen kéz nyomait viseli.

Önálló, csupán a jahvista forrásból származó rész viszonylag kevés maradt fenn, az elbeszélés jó részét későbbi szerkesztő vegyítette az elóhista forrásból vett részletekkel. Mégis önállónak minősíthető:

az Édenkert leírása és Éva teremtése (Teremtés 2:10-17., illetve 18-24)

Káin és Ábel története (Teremtés 4:2-16.)

Ábrahám közbenjárása Szodomáért (Teremtés 18:17-33.)

József álomfejtése a fáraó előtt (Teremtés 41:31-48.)

József találkozása testvéreivel (Teremtés 43-45.)

József földbirtokrendelete Egyiptomban (Teremtés 47.)

stb.A jahvista forrás a Tóra s kívüle is a héber történetírás legfontosabb elbeszélő műve, amely a szóbeli és esetleg írásos hagyományokat egységes keretbe fogta össze, s nyersanyagának megformálásában emberi realizmust és művészi igényeket egyaránt érvényesített. Hatása a későbbi történeti irodalomra is kiterjedt.

Júda ibn Balaam

Júda ben Sámuel ibn Balaam (héberül: יהודה בן שמואל אבן בלעם), gyakran csak Júda ibn Balaam (Toledo, 1000 körül – Sevilla, 1070 körül) középkori hispániai zsidó nyelvész és hittudós.

Toledoból származott, és Sevillában működött. Kritikát fogalmazott meg Mózes ibn Dzsikatilla bibliakommentárjaival kapcsolatban, elsősorban annak a csodákat kétségbe vonó racionális értelmezését bírálva. Tórakommentárját tömörség, és – a zsidó írók között ritka módon – a halácha bevonása jellemzi. Törekszik a pesatra, azaz a természetes szövegmagyarázatra. Több műve közül legjelentősebb a bibliai csodákat és próféciákat ortodox módon fejtegető Izajás-kommentárja, valamint a hangjelekről írt Hóráját Ha-Koré című nyelvészeti műve. Egyéb nyelvtudományi könyvei is léteznek.

Kecskeméti Lipót

Kecskeméti Lipót (Kecskemét, 1865. február 27. – Nagyvárad, 1936. június 8.) rendkívül nagy tudású és tevékeny rabbi, zsidó irodalomtörténész, bibliakutató.

Klasszikus héber nyelvtan

A klasszikus héber nyelvtan (másként ókori, ó- vagy bibliai héber nyelvtan) a héber nyelv alapját képező bibliai héber szövegek leírását tartalmazza. Egyedüli nyelvi anyaga a héber Biblia, másként תנ״ך Tanakh. Minden más, későbbi héber szöveg (melyek közül legelső a véglegesen az i. sz. 2. században összeállított, de nyelvi anyagot az 1. századból is tartalmazó Misna) már a nyelv egy más, a bibliaitól meglehetősen eltérő nyelvállapotát jeleníti meg.Szemben más ókori nyelvemlékekkel, a héber Biblia szövege már „elsőre” teljes egészében áll előttünk, a fennmaradt alap-kéziratok (Leningrádi kódex, Aleppói kódex) ugyanis az i. sz. 9-10. századból valók. Korabeli szövegvariációk vagy másolatok nem maradtak fenn, minden szövegmaradvány, kézirattöredék vagy bármilyen héber nyelvű összevethető anyag legkorábban az i. e. 2-1. századból származik (Kumráni tekercsek). Az i. e. 3. században keletkezett görög Szeptuaginta a héber szövegtan tekintetében ugyan különleges helyet foglal el, a nyelv leírására azonban ez sincs befolyással.

Mivel a bibliai héber, mint nyelv – és így a héber Biblia, mint szövegforrás –, annak ellenére, hogy műfaját tekintve könyvgyűjtemény, hiszen 39, különböző korban, különböző szerzők által, különböző helyeken leírt könyvet tartalmaz, rendkívüli módon intakt, ezért a nyelv leírásánál a legszükségesebb mértéken felül (pl. fogság előtti – fogság utáni szövegek szintaxisának megkülönböztetése) nem szükséges belemenni az egyes könyvek egyébként is rendkívül problematikus datálási problémáiba. Ugyanígy nem szükséges állást foglalni az egyes könyvek szerzőségéről, ahogyan keletkezési helyükről sem és szintén szükségtelen a bibliakritika szövegfelosztási technikáit érvényesíteni. A jelen leírás ezeket javarészt mellőzni fogja, amennyiben szükséges, az általánosan elfogadott álláspontot igyekszik megjeleníteni.

Protestantizmus

A protestantizmus (latin eredetű szó) mint gyűjtőnév alatt a keresztény egyházak azon egyik fő ágát szokták érteni, amely a reformáció következtében a 16. században a római katolikus egyháztól különvált.

Pál első levele a thesszalonikaiakhoz

Pál első levele a thesszalonikaiakhoz a Biblia újszövetségi részének egyik irata.A tesszalonikaiakhoz írt első levél nagy valószínűség szerint Pál apostol levelei közül az első, amelyet Kr.u. 50-52 körül írt, ami által sokak szerint a legrégibb fennmaradt keresztény dokumentum. Pál apostol a levelet Korinthoszban írta, miután missziós társa, Timóteus visszatért Macedóniából, és elbeszélte a tesszalonikai egyházközösség körülményeit (ApCsel 18,1-5; 1Tessz 3,6). A levél legnagyobb része személyes természetű, a két utolsó fejezet kivételével, ahol mintegy mellékesen egy vitatott tanítást fejt ki. A levél fő üzenete: A keresztény örömhírnek hittel való elfogadása a megtértek életének teljes átalakulásához vezetett, ami egyben a zsidók és a pogányok értetlenségét, elutasítását és az üldözést is kiváltotta. Ez olyan helyzet azonban, amely lényegileg hozzátartozik a keresztény élethez. A Krisztus által elnyert szabadulás örömhíre nem más, mint Isten Szava, mely bizalmat, reményt, megszentelődést, új és igaz életmódot, testvériséget és szeretetet eredményez, és részesít a Feltámadott életéből. A keresztények tehát nyugodt bizalommal várhatják Krisztus eljövetelét és az eljövendő életet.

Tóra

A Tóra (héberül: תּוֹרָה Tórá, Torá, ask: Tajró / Tajre, jiddis kiejtéssel tojre), vagy más néven a Mózesi könyvek vagy Pentateuchus a Biblia ótestamentumi részének első öt könyve, amelyet a zsidó és a keresztény hagyomány a 18. századig, kevés kivételtől eltekintve Mózesnek tulajdonított, és amelyet a konzervatív bibliamagyarázat lényegét tekintve ma is Mózestől származtat.

A Mózesi könyveket a zsidók az időszámításunk előtti 2. századig egy könyvként kezelték és Tórának (héber: tanítás, intés, eligazítás, papi döntvény, szabály, törvény) nevezték, amely elnevezés ma is használatos. A Tóra a Héber Biblia részét képezi, de a zsidó vallás azon belül különleges jelentőséget tulajdonít neki. A Tóra a zsidók legrégibb írásos emlékeit őrzi és leírja a zsidó nép őstörténetét a világ teremtésétől, Istennel kötött szövetségein keresztül, a Mózes közvetítése által kapott törvényekig.

Az időszámításunk kezdete körüli időkben a Tórát technikai okokból öt könyvre osztották és Pentateukhosznak is nevezték (a pente = öt és teukhosz = tekercs, könyv görög szóból).

Unitárius egyházi irodalom

Unitárius egyházi irodalom – A magyar unitárius egyház megalakulása óta fontosnak tartotta azt, hogy a Szentírás üzenetét szóban és írásban minél szélesebb körben terjessze. Az újonnan alakult felekezet irodalmának első termését a 16–18. század hitvitairodalma, a prédikációskötetek, katekizmusok, imádságoskönyvek és énekeskönyvek tekintélyes száma adja, de szervezett keretek között megjelenő unitárius egyházi irodalomról csak a 19. század második felétől beszélhetünk.

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.