B–17 Flying Fortress

A B–17 Flying Fortress (magyarul „repülő erőd”) bombázót 1934-ben fejlesztette ki a Boeing cég az Amerikai Légierő számára. Az első repülési próbák 1935-ben, gyártása a következő évben kezdődött meg. A repülőgépből több mint 12 000 darabot készítettek. A bombázó becenevét a 11 db (G altípusnál már 13 db) 12,7 mm-es M2 Browning géppuskák által alkotott védelmi rendszer miatt kapta, aminek össztüzén keresztül az ellenséges vadászok alig tudtak átjutni. A második világháborúban minden fronton alkalmazták. Az amerikaiak a briteknek átadtak néhány darabot belőle. A védelmi rendszer gyenge pontja az orr-rész kialakítása volt. Kitapasztalása után a német vadászgépek rendre a szembetámadás taktikáját választották. Amennyiben a repülőgép dugóhúzóba esett, gyakorlatilag nem lehetett belőle kivenni, és nem lehetett elhagyni sem a centrifugális erő miatt. A gyártó csak 510 km/h sebességig garantálta a repülőgép repülés közbeni épségét, ezzel együtt erős szerkezete miatt jobb sérülésállósággal bírt a B–24 Liberatornál.

A leghíresebb B–17-es a Memphis Belle volt.

A háború után voltak olyan példányok, melyeket kereskedelmi célokra átalakítottak.

B–17 Flying Fortress
B–17 Flying Fortress
B–17 Flying Fortress

Funkció Bombázó
Gyártó Boeing
Tervező Edward C. Wells
E. Gifford Emery
Gyártási darabszám 12 731
Ár 238 329 USD

Személyzet 10 fő
Típusváltozatok XB–38
YB–40
C–108
Első felszállás 1935. július 28.
Szolgálatba állítás 1938. április
Méretek
Hossz22,66 m
Fesztáv31,62 m
Magasság5,82 m
Szárnyfelület131,92 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg16 391 kg
Tömeg üzemanyaggal24 495 kg
Max. felszállótömeg29 710 kg
Hajtómű
Hajtómű 4 db Wright R–1820–97
Teljesítményegyenként 895 kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség 462 km/h
Utazósebesség 293 km/h
Hatósugár 3219 km (2722 kg bombával)
Legnagyobb repülési magasság 10 850 m
Emelkedőképesség 4,6 m/s
Szárny felületi terhelése 185,7 kg/m²
Fegyverzet
Beépített fegyverzet
Bombák
  • 7900 kg bomba (elméleti)
  • 2300 kg bomba (általában nem repültek ennél nagyobb bombateherrel)
Háromnézeti rajz
Boeing B-17G

Tervek és fejlesztések

Boeing XB-17 (Model 299)
Model 299
Boeing Model 299 crash
Az összetört gép
Boeing Y1B-17 in flight
Y1B-17 repülés közben

1934. augusztus 8-án az Egyesült Államok légiereje beterjesztett egy indítványt egy új négymotoros bombázó építésére, hogy felváltsa a Martin B-10-est. Követelmények közt volt a 10 000 láb (kb. 3000 méter) magasságban való repülés 10 órán át, és a 320 km/h-s sebesség. A légierő egy olyan bombázót szeretett volna, amivel meg tudta volna erősíteni támaszpontjait Hawaiion, Panamában és Alaszkában. A versenyt egy "fly-off"-fal döntötték el az ohiói Daytonban. A Boeing a Douglas DB-1-gyel és a Martin Model 146-tal indult.

A B-17-es prototípust a Model 299-ből alakították át. Tervezői E. Gifford Emery és Edward Curtis Wells voltak. Ezt kombinálták a Boeing 247-es szállítógéppel és a Boeing XB-15 kísérleti bombázóval. A B-17 bombaterhelése 2200 kg volt, és még öt darab, 7,62 mm kaliberű gépágyúval is felszerelték. A 750 lóerőt Pratt & Whitney R-1690-es csillagmotorok biztosították.

A Model 299 első tesztrepülése 1935. július 28-án volt. A "Flying Fortress" (repülő erőd) nevet Richard Williams újságíró találta ki, amikor először meglátta a gépet. A Boeing gyorsan felismerte a névben rejlő sikert, ezért levédette.

A versenyen a Boeing terv sikert aratott. Frank Maxwell Andrews vezérőrnagy, aki a légierő főparancsnokságától volt jelen, felismerte, hogy a négymotoros gép sokkal hatékonyabb, mint a kétmotoros. Javaslatára a beszerzési osztály 65 darabot rendelt belőle.

A fejlesztési munkálatok tovább folytak. 1935. október 30-án az egyik tesztrepülés után a tesztpilóta elfelejtette behúzni a "féket". A gép elindult egy meredek dombon és összetört. A légierő vezérkara törölte a megrendelést, és 133 darab Douglas B-18 Bolót rendelt helyette.

Mindezek ellenére a főparancsnokság - egy törvényes kiskapun keresztül - rendelt 13 YB-17-et. A YB-17 jelentősen más volt, mint a Model 299. Például erőteljesebb Wright R-1820-39 csillagmotor került bele.

1937. március 1-je és augusztus 4-e között a cég leszállította a 13 darab Y1B-17-s bombázót a 2. bombázócsoportnak Virginiába. Mivel a bombázóknál előfordultak hibák, a cég elkezdte egy újabb, javított változat tervezését. 1939. január 1-jén a légierő átvette a B17A kombinációval jelölt gépeket.

1937 végén légierő 10 másik, szélesebb kormányfelületekkel ellátott gépet is rendelt. Ezeket 1939 júliusa és 1940 márciusa között szállították le.

A Pearl Harbor-i csata előtt a hadsereg kevesebb, mint 200 géppel rendelkezett, de a háború alatt a termelés beindult és a B-17 az egyik leggyakoribb bombázórepülőgép lett a hadszíntereken. Amikor 1945 májusában leállították a gyártást, 12 731 legyártott gép volt a statisztika.

Történelem

A B-17-es első bevetéseit a második világháború alatt teljesítette. Először a Royal Air Force (Királyi Légierő), majd a USAF (Amerikai Légierő) nyolcadik légierejében került bevetésre a német ipari célok ellen.

A háború alatt 32 tengerentúli bombázócsoportot szereltek fel ezzel a géppel. A ledobott bombák mennyisége 650 195 tonna volt, ebből 451 691 tonna európai célokra esett.

A Királyi Légierő kötelékében

Amikor Anglia és ezzel együtt a Királyi Légierő belépett a második világháborúba, nem rendelkezett nehézbombázóval egészen 1941-ig. Ezért a RAF kötött egy megállapodást az Amerikai Légierővel, hogy 20 darab B17C-est ad el nekik. Ezek első bevetésére 1941. július 8-án került sor Wilhelmshaven bombázásakor.

További információk

50 Mission Crush

A 50 Mission Crush egy körökre osztott stratégiai játék, melyet 1984-ben adott ki a Strategic Simulations, Inc. (SSI). A játék egy B–17 Flying Fortress bombázó legénységének második világháborúbeli pályafutását mutatja be. A repülőgép bázisa a RAF Thurleigh, ami Londontól északra található és a nyolcadik légierő része. Míg a legtöbb SSI játékra a hosszú stratégiai tervezés a jellemző, addig a 50 Mission Crush viszonylag gyors tempóval rendelkezik: egy küldetés sem tart tíz percnél tovább. Az SSI „szerepjáték”-ként írta le a játékot. A játékra néha „Fifty Mission Crush” néven hivatkoznak.

91. rakétaezred (USA)

A 91. rakétaezred (91st Missile Wing) az Amerikai Egyesült Államok Légierejének egyik interkontinentális ballisztikus rakétákkal felszerelt alakulata, amelynek feladata szükség esetén a világ bármely pontjára történő nukleáris csapásmérés.

Az egység - melyet még 1942-ben alapítottak 91. bombázócsoport néven, s B–17 Flying Fortress nehéz bombázó repülőgépeivel aktívan részt vett a második világháborúban, 1968. június 25-ével átfegyverezték LGM–30 Minuteman rakétákkal - Észak-Dakota szövetségi állam területén lévő bázisokon 24 órás készültséget ad a LGM–30 Minuteman III típusú, 13 ezer kilométer hatótávolságú interkontinentális ballisztikus rakétákkal. Parancsnoksága az észak-dakotai Minot Légibázison települ.

Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje

Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje (angolul: United States Air Force, rövidítve USAF) az Amerikai Egyesült Államok hadereje öt haderőnemének egyike. A légierő 1947. szeptember 18. előtt az amerikai szárazföldi hadsereg része volt US Army Air Force néven.

A légierő küldetése:

Az Amerikai Egyesült Államok és a globális érdekei számára szuverén védelmi opciók biztosítása a levegőben, az űrben és a kibertérben.A kibertéri hadviselésre szakosodott parancsnokság felépítését 2006. november 2-án jelentette be Michael Wynne légierős miniszter.

Bombázó

A bombázó földi célok támadására tervezett katonai repülőgép.

Bordkanone 5

A Bordkanone 5, vagy rövidítve BK 5 egy 50 mm-es gépágyú volt, melyet elsősorban a szövetségesek nehézbombázói ellen fejlesztettek ki a német Harmadik Birodalomban, kiemelten az amerikai légierő Boeing B–17 bombázója ellen. A nehéz, nagy kaliberű lövedékeknek nagy csőtorkolati sebessége volt, így pontosan lehetett a gépágyúval célozni még nagy távolságra is, ezzel lehetőség volt a bombázók védőfegyverzetének lőtávolságán kívül használni. A lövedékekben lévő nagy mennyiségű robbanóanyag akár egyetlen lövéssel is képes volt akármilyen bombázót megsemmisíteni.

A Rheinmetallt 1943-ban bízták meg a Panzer III közepes harckocsi 5 cm-es KwK 39 harckocsiágyújának repülőgép-fedélzeti változatának kifejlesztésével, melyet a kétmotoros Me 410 Hornisse rombolóba kívántak beépíteni. Az új fegyvert az Me 410 A–1/U4 alváltozatba építették be, illetve tesztelési céllal két Me 262 A–1a/U4 sugárhajtóműves vadászrepülőbe is beszerelték. Kísérleti jelleggel kis számú He 177 A–3 nehézbombázóba is beépítették a BK 5 gépágyút, melyeket 1942-43 telén a keleti fronton Sztálingrádnál használtak a légvédelmi ágyúk ellen. A BK 5 félkör alakú lőszertárába 21 darab lövedék került.

Megközelítőleg 300 darabot gyártottak a típusból, melyeknek csak csekély szerep jutott a világháborúban, főleg az Me 410 A–1/U4 repülőgépekbe szerelve. Ezeket a Zerstörergeschwader 26 (ZG 26) II. csoportja használta. Néhány példány a Junkers Ju 88 P–4 éjszakai vadászgépekbe is beépítésre került. Mivel nagy távolságra tüzeltek a gépágyúval, így ellátták teleszkópos irányzékkal is az Me 410 szabványos Revi C12C irányzéka mellett. A teleszkópos irányzékot azonban nagyon nehéz volt használni az ellenséges vadászgépek ellen, mivel azok sokkal gyorsabbak és fordulékonyabbak voltak, mint a bombázók, így nehéz volt őket bemérni, ezért a pilóták legtöbbször a hagyományos irányzékra hagyatkoztak.

Az Me 262 vadászgépbe építve a fegyvercső jóval túllógott a repülőgép orrán, ami miatt hajlamos volt beragadni, éjszaka tüzelve pedig a BK 5 torkolattüze ideiglenesen megvakíthatta a pilóták éjjellátóját.

A ZG 26 feljegyzései alapján az egység 1944 februárjától áprilisig a BK 5 gépágyúval felszerelt 53 Me 410 gépe összesen 129 darab B–17 Flying Fortress és 4 darab B–24 Liberator nehéz bombázót lőtt le 9 saját gép elvesztése mellett.

B–24 Liberator

A B–24 Liberator a második világháborúban alkalmazott amerikai hadászati nehézbombázó repülőgép volt, melyet a Consolidated Aircraft fejlesztett ki és gyártatott az Amerikai Hadsereg Légiereje számára. A Liberator nevet a brit légierőben kapta. Kifejlesztése 1939-ben kezdődött el, első bevetésére 1941-ben került sor. Tervezésénél azt a célt fogalmazták meg, hogy egy ellenálló, minden célra használható modell készüljön el. Annak ellenére, hogy a legnagyobb példányszámban készült amerikai bombázó volt, a B–17 Flying Fortress sokkal nagyobb ismertségre tett szert. A második világháború idején annak minden frontján harcolt. A B–17-el szemben szerkezete a harci sérüléseket kevésbé viselte el, a nagy oldalviszonyú vitorlázórepülőgépszerű lamináris Davis-szárnyprofil miatt nehezebben volt vezethető mint a B–17. Fel- és leszálláshoz Fowler-féle fékszárnnyal rendelkezett. A korai változatok motorjai mechanikus, a későbbiek turbófeltöltővel készültek. Előnye volt a B–17-tel szemben, hogy a szembe támadás elleni védelme jobb volt, mert a G változat 26. példányától megjelent a forgatható orrlövész torony. Ugyancsak előnyösebb volt az osztott oldalkormány motorhiba esetén. Az utolsó nagy számban gyártott sorozat a B–24M volt. Különböző változatait teherszállításra, kiképzésre, tengerészeti járőrgépnek és bombázónak használták. Nagy hatósugarú együléses vadászgépek helyett nehézvadászként nem vált be.

B–29 Superfortress

A B–29 Superfortress a Boeing által kifejlesztett négymotoros nehéz bombázó repülőgép volt, amelyet a második világháborúban vetett be az Amerikai Légierő. Superfortress nevét az akkor már ismertté vált B–17 Flying Fortress-t meghaladó képességei miatt kapta, amely támadókapacitás végül az utolsó „Erődben”, a B–52 Stratofortress-ben csúcsosodott ki.

Az alulmotorizált típus volt a szolgálatba állított legnagyobb repülőgép a világháború idején. A háború Boeing-bombázóinak legfejlettebbje hermetizált kabinnal és törzsvéggel, a kettő között hermetikus alagúttal rendelkezett. Géppuskatornyait távvezérlésű tűzvezető rendszerben egyesítették, amellyel a gép önvédelmi képességei javultak elődeihez képest. Túlnyomásos törzsének köszönhetően nagy magasságú bombázó bevetéseket teljesíthetett nappal is, ettől függetlenül több alacsonytámadást végeztek éjszaka is a háború alatt. A Japán Birodalom uralmának megtöréséhez elsődlegesen használt bombázótípus volt, 1945 elejétől ezeket a gépeket vetették be a főszigetek ellen, illetve ezen típus fedélzetéről vetették be az első két atombombát. 1945. augusztus 6-án Hirosimára az Enola Gay elnevezésű gép a Little Boy nevű bombát dobta le. Augusztus 9-én Nagaszakira pedig a Bockscar nevű gép a Fat Man kódnévvel ellátott atombombát dobta.

Habár indokolt lett volna a világháború többi hadszínterén is bevetni, mégis csak a Csendes-óceáni és a Kína–Burma–India hadszíntéren alkalmazták. A 41–36393 sorozatszámú YB–29–BW, becenevén a Hobo Queen („Hobó királynő”) üzemeltetési tesztekre a kelet-angliai RAF Bovingdon légibázisra települt „demonstrációs célokból”. A demonstráció célja az volt, hogy elhitessék a német vezetéssel, a típus hamarosan részt vállal az Európa feletti légi hadjáratokban. A gépről több fotó is megjelent a Völkischer Beobachter című német propaganda újság címlapjain. Bevetve azonban Európa felett nem volt.

A legtöbb hadászati nehézbombázóhoz hasonlóan, a háborút követően is üzemben maradtak. Japán felett a V-Napot követően egészségügyi és élelmezési ellátmányokat szállítottak és szórtak ki ejtőernyővel, illetve rakodtak ki a repülőtereken. A típust alkalmazták a berlini légihídban is, a berlini blokád enyhítésére. Több példányt polgári célokra is felhasználtak, mint a Stratovision vállalat részére átépített repülő tévé-átjátszó állomások. Bevetették a koreai háborúban is.

A típust végleg az 1960-as években vonták ki, összesen 3970 darabot gyártottak belőle 1943–1946 között. Bombázó feladatokra modernizált változata a B–50 Superfortress volt (ennél a típusnál sikerült az alulmotorizáltságot megszüntetni), amelyet 1965-ben vontak ki, légi utántöltő változata pedig a KB–29, melyet a KB–50-esek és a KC–97-esek váltottak fel. A Szovjetunió is lemásolta Tu–4 néven, több-kevesebb sikerrel. A Tu–4 szilárdságtani számításait újra el kellett készíteni az eltérő anyagminőségek miatt (gyakorlatilag csak formailag és aerodinamikai jellegében egyezett az eredetivel). Ezt a típust is az 1960-as évek közepén vonta ki a szovjet vezetés, váltótípusa a Tu–95 lett.

Konkurensének tekinthető a B–32 Dominator, de az nem volt sikeres. A Convair nehéz bombázóját hat hónappal hadrendbe állása után, még a háború végén, 1945. augusztus 30-án kivonták a szolgálatból.

B–52 Stratofortress

A B–52 Stratofortress a világ egyik legismertebb nehézbombázója (a Stratofortess név egyrészt a sztratoszféra meghódítására utal, a fortress pedig erődöt jelent, utalás a korábbi amerikai nehézbombázók, a B–17 Flying Fortress és a B–29 Superfortress neveire). A gép 1955-ben állt hadrendbe, a szolgálatban tartását eredetileg 2000-ig tervezték, de a szűkös költségvetés miatt a típus korszerűsítése mellett döntöttek, így a gép egészen 2045-ig állhat hadrendben. A típus első változata 1952-ben B–52A néven állt szolgálatba, majd ezt 1962-ben a B–52H jelű típus követte. Jelenleg csak a H jelű típusok állnak szolgálatban.

F–105 Thunderchief

A Republic F–105 Thunderchief szuperszonikus vadászbombázó repülőgép, melyet az 1950-es években fejlesztettek ki az Egyesült Államokban, elsősorban atomfegyverekkel végrehajtott kis magasságú csapásmérésre, az F–100 Super Sabre leváltására. A 2 Mach sebesség elérésére képes, nyilazott szárnyú repülőgép fő fegyverzetét a törzsben kialakított bombatérben szállította. A vietnámi háború első felében meghatározó szerepet játszott, egyik változata, az F–105G Wild Weasel volt az egyik első, légvédelmi lokátorok elleni harcra (SEAD, Supression of Enemy Air Defenses) felkészített repülőgép. Ez a típus volt az egyetlen olyan amerikai repülőgép, melyet nagy számú veszteségei miatt vontak ki a frontvonalról. Személyzete körében gyakran a „Thud” becenévvel illették.

A Mach 1 sebességet elérni képes F–100-ast követően az F–105 ugyancsak fel volt szerelve rakétákkal és egy gépágyúval; habár tervezésénél a nagy sebességgel kis magasságon történő behatolás volt a fő szempont, illetve a belső bombatárolóban hordozott nukleáris fegyver használata. Első repülésére 1955-ben került sor, majd 1958-ban rendszeresítették. Az F–105 nagyobb bombaterhet vihetett magával, mint a második világháborúban bevetett nagyobb stratégiai bombázók, mint például a B–17 Flying Fortress és a B–24 Liberator. Az F–105 egyike volt a fő csapásmérő repülőgépeknek, melyeket a vietnámi háborúban használtak; több mint 20 000 bevetést repültek ezzel a típussal, ezalatt 382 gépet veszítettek (a 833 darabos legyártott mennyiség közel fele) beleértve a 62 darab műszaki hiba miatt elveszített gépet. Habár a kisebb MiG vadászgépeknél lassabb, az F–105-ök 27,5 légigyőzelmet értek el velük szemben.

A háború alatt az együléses F–105D volt a fő repülőgép, amellyel nehéz bombaterhet juttattak célba. Ez idő alatt a kétüléses F–105F és F–105G „Wild Weasel” változatok lettek az első típusok, melyeket az ellenséges légvédelmi rendszerek elleni harcra (SEAD) használtak, ilyen volt például a szovjet gyártmányú SZ–75 Dvina (NATO-kódja: SA–2 Guideline) földi telepítésű légvédelmi rakéták. Két Wild Weasel pilótát a Medal of Honor érdemmel tüntettek ki, miután észak-vietnámi légvédelmi rakétákat támadtak, majd még azon a napon egyikük lelőtt két MiG–17-est is. A veszélyes küldetések során gyakran ők voltak az elsők, akik a harcizónába repültek, majd ők hagyták el utoljára azt, ezalatt meg kellett semmisíteniük a légvédelmet, míg a csapásmérő gépek teljesítik küldetésüket, és csak ezután távozhattak ők is.

Mint a történelem legnagyobb együléses, egyhajtóműves repülőgépe, az F–105 súlya közel 23 tonna volt. Tengerszinten elérhette a hangsebességet, nagy magasságon képes volt a Mach 2 elérésére is, emellett pedig akár 6400 kilogrammnyi bombát és rakétát vihetett magával. A Thunderchiefet később a McDonnell Douglas F–4 Phantom II és a General Dynamics F–111 Aardvark váltotta le Vietnám felett, habár a Wild Weasel változatok egészen 1984-ig szolgálatban maradtak, majd a specializált F–4G „Wild Weasel V” váltotta fel a típust.

Gene Roddenberry

Eugene Wesley Roddenberry (El Paso, Texas, 1921. augusztus 19. – Santa Monica, Kalifornia, 1991. október 24.) amerikai forgatókönyvíró, producer és futurológus volt. Leghíresebb alkotása a Star Trek című science fiction sorozat. Az elsők között volt, akiket a világűrben temettek el.

Kezdetben jogi pályára szeretett volna lépni, de végül a repülés mellett döntött. A második világháborúban vadászrepülő-pilótaként harcolt, majd a háború befejeztével a Pan Am légitársaságnál dolgozott. Miután 1949-ben egyik útján gépe lezuhant és az utasok nagy része szörnyet halt, Roddenberry otthagyta munkáját és rendőrnek állt New Yorkban.

Rendőri karrierje alatt kezdett írással foglalkozni, majd néhány év elteltével felmondott a rendőrségen s teljes munkaidőben kezdett televíziós sorozatokba írni történeteket. Első fontosabb munkája a Have Gun, Will Travel című westernsorozat volt, melynek ő volt az egyik vezető írója.

Legnagyobb darabszámban gyártott repülőgépek listája

Ez a legnagyobb darabszámban gyártott repülőgépek listája, mely az 5000-nél nagyobb darabszámban készült repülőgépeket sorolja fel. A darabszámokhoz jellemzően hozzá lettek számolva a különböző típusvariációk, valamint a licencben gyártott gépek is, melyek száma jellemzően az egyes cikkekből lettek átvéve. A jelenleg is gyártott típusok ciánkék háttérrel vannak kiemelve.

Légi hadviselés a II. világháborúban

A légi hadviselés a második világháború minden hadszínterén fontos szerepet játszott, és a légvédelemmel együtt a hadviselő felek ipari termelésének nagy részét lekötötte. Németország és Japán inkább a földi és tengeri haderővel szorosan együttműködő légierőt vetett be; nem fektettek hangsúlyt a stratégiai bombázásra és nem ismerték fel időben a bombázók elleni védelem jelentőségét. Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok ezzel szemben nagy hangsúlyt fektetett a stratégiai bombázásra, és kevésbé alkalmazta a légierőt a földi csapatok támogatására. Mindkét szövetséges hatalmas, nagy hatótávolságú bombázókból álló légierőt épített ki, amely a légi hadviselést az ellenség légterébe vitte át. Ezzel párhuzamosan taktikai légierőt alkalmaztak a csatatereken a földi erők támogatására. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Japán is erősen támaszkodott a repülőgép-hordozókra, amelyeknek központi szerepük volt a tengeri hadviselésben.

Midwayi csata

A midwayi csata a második világháború egyik döntő ütközete volt 1942 júniusában a Csendes-óceánon a Midway-atoll térségében. 1942 tavaszára Japán megszállta a Fülöp-szigeteket, Szingapúrt, Holland Kelet-Indiát, valamint Új-Guinea északi felét, Új-Britanniát és a Salamon-szigeteket. Már a Csendes-óceán keleti és déli vizeit, Ausztrália északi partjait is veszélyeztette, amelyek védelméről gondoskodni kellett. Jamamoto Iszoroku stratégiai terve az Amerikai Egyesült Államok repülőgép-hordozóinak megsemmisítését tűzte ki célul, mivel ezeket tartotta a csendes-óceáni japán terjeszkedésre legveszélyesebb fegyvereknek. Ezt húzta alá az 1942. április 18-án Doolittle ezredes vezette bombatámadás Tokió ellen. Mivel a japán főparancsnok a Hawaii-szigetekre telepített amerikai repülőcsoportosítást immár túl erősnek ítélte ahhoz, hogy Pearl Harbort ismét megtámadhassák, a Midway-atollon települő légi támaszpontot választotta célpontnak. Az amerikaiak azonban időközben megfejtették a japánok biztonságosnak hitt 97-es típusú rejtjelező készülékét, az Enigmáéhoz hasonló rejtjelező géppel kódolt jelek túlnyomó részét, az MI hadművelet célját, ugyanakkor a japánok, gyengén működő hírszerzésük miatt, lényegében semmit nem tudtak az amerikaiak felkészültségéről és helyzetéről.

A japánok feltételezték, hogy az amerikaiak pontosan úgy fognak cselekedni, ahogy azt ők eltervezték. Túlzott önbizalmuk miatt erősen felülbecsülték saját teljesítőképességüket, ugyanakkor jelentősen alulértékelték az amerikaiak küzdőképességét, harci elszántságát. Erőiket megosztották, ami később végzetesnek bizonyult, valamint Nagumo tengernagy nem tanúsított kellő rugalmasságot a krízishelyzetekben. A hadihajóknak a partraszállás segítésére kellett volna koncentrálniuk, miközben a bombázóknak az ellenséges repülőgép-hordozókat kellett volna támadniuk. A csata során a japánok elveszítették négy repülőgép-hordozójukat a hadműveleti terv kidolgozatlansága és a rossz döntések miatt. A háború menete a Csendes-óceánon megfordult: Japán innentől kezdve néhány területtől – mint Burma – eltekintve védekezésre, megszálló csapatainak ellátására kényszerült, míg az Egyesült Államok és szövetségesei megkezdték a megszállt területek felszabadítását. A midwayi siker lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy a csendes-óceáni helyzet kedvező alakulásával az erőit ténylegesen is Németország felé fordítsa, mely hadszíntér elsőbbséget kapott az 1942 január közepi első washingtoni konferencián meghatározottak szerint. Japán elveszítette haditengerészeti repülőgépeinek, hadihajóinak, képzett legénységének jelentős részét, amit későbbi tengeri ütközeteire nézve nem sikerült pótolnia. Ezen túlmenően nem tudott lépést tartani az észak-amerikaiak egyre növekvő anyagi, gyártásütemi és technikai fölényével sem.

Miskolc bombázása a második világháborúban

Miskolc 1944. június 2-i bombázása az egyik legsúlyosabb bombatámadás volt a második világháborúban, amely Magyarország legfontosabb vasúti csomópontjai ellen irányult.

1944 nyarára a világháború az ország keleti részét is elérte. Mindennaposak voltak a légiveszélyre figyelmeztető szirénázások, valóságossá vált a bombázások lehetősége, a front közeledtével Miskolcot több légitámadás is érte.

Repülőgép

A repülőgép a levegőnél nehezebb olyan közlekedési eszköz, mely a légkörben halad, merev felületei és a levegő reakcióerejéből keletkező felhajtóerő segítségével a repülési magasság és irány megváltoztatására, illetve megtartására képes motor vagy hajtómű segítségével. A motor nélküli merev szárnyú repülőgépek (vitorlázó repülőgép) esetében a magasság megtartása vagy növelése csak emelkedő légáramlat (termik, vagy ún. lejtőszél) segítségével lehetséges, de az ilyen járművek ennek hiányában is képesek a kontrollált repülésre és jelentős távolság megtételére, relatíve csekély magasságvesztéssel (1:25 – 1:50 értékű siklószámmal), ezért szintén repülőgépeknek tekintjük őket.

A felhajtóerő keletkezéséhez szükséges sebességet a légcsavar vagy sugárhajtómű vonó-, illetve tolóereje, motor nélküli repülőgépeknél a gravitáció, vagyis a levegőhöz mint repülési közeghez viszonyított lejtőpálya biztosítja. Merev szárnyú repülőgépek esetében ez a jármű levegőben történő folyamatos haladásával szorosan összefügg. Ebből következően minden merev szárnyú repülőgépre megadható egy minimális biztonságos repülési sebesség, amely kizárólag a levegőhöz viszonyítva értendő.

Vannak olyan repülőgépek, amelyek a szükséges felhajtóerőt és kormányzást nem merev légelvezető szárnyak, hanem forgó felületek (forgószárny, rotor) segítségével állítják elő, ezeket gyűjtőnevükön forgószárnyas repülőgépeknek nevezzük. Ebben az esetben a felhajtóerőt nem a repülőgép (és szárnya) levegőhöz viszonyított sebessége, hanem a repülőgép körül forgó szárnyak levegőhöz viszonyított sebessége állítja elő. Ezért képesek a lebegésre, illetve a helyből fel- és leszállásra. Ezek a legbonyolultabb szerkezetű repülőgépek.

Tizenötödik légierő

A Tizenötödik légierő (angolul: Fifteenth Air Force, 15th AF) az Amerikai hadsereg légierejének (United States Army Air Forces, USAAF) tizenötös sorszámú, hadsereg méretű komponense, melyet a második világháború második szakaszában alakítottak meg.

1943. november 1-jén alakították meg Tuniszban, melyet az amerikai Földközi-tengeri hadműveleti parancsnokság (MTOCO) alá rendeltek. Hadászati célú magasabbegység lévén már a megalakulást követő napon megkezdte erőinek bevetését Közép-Európa déli térségeiben. Első parancsnoka Jimmy Doolittle lett, aki 1942 elején légi támadást vezetett Tokió ellen.

A 15. AF két korábbi „légi hadsereg” alakulataiból lett összevonva: Doolittle korábbi Tizenkettedik légierejéből (Twelfth Air Force) és Lewis H. Brereton Kilencedik légierejéből (Ninth Air Force, 9th AF). Az új magasabbegység bombázóerejét 90 darab B–24 Liberator és 210 darab B–17 Flying Fortress nehézbombázó alkotta, melyeket a két korábbitól örökölt meg. Decemberben új, elsősorban B–24-gyel felszerelt repülőosztályok érkeztek meg az Egyesült Államokból, tizenhárom új osztály lett alárendeltségében vonva.

A 15-ösöket a Földközi-tengeri térségben állomásoztatták, egyrészt a szeszélyes időjárás miatt korlátozott képességű brit Nyolcadik légierő (Eighth Air Force, 8th AF) megerősítésére, másrészt azért, mert a közép- és dél-európai térségek csak innen voltak elérhetőek. A 9th AF alakulataival 1944 tavaszán áttelepült Angliába az Overlord hadművelet segítésére. A 15-ösök alakulatai elsősorban a Foggia térségében kiépített repülőtereken állomásoztak, melyekről már támadni tudták Dél-Franciaországot, Németországot (Ausztriával), a lengyelországi területeket, Szlovákiát, a Magyar Királyságot és a balkáni térséget. Ezeket körülményes és kockázatos, vagy éppen lehetetlen volt Angliából támadni.

Napjainkban 15th Expeditionary Mobility Task Force néven működik.

U–169

Az U–169 tengeralattjárót a német haditengerészet rendelte a brémai Deutsche Schiff und Maschinenbau AG-től 1940. augusztus 15-én. A hajót 1942. november 16-án vették hadrendbe. Pályafutása során nem süllyesztett el hajót.

U–531

Az U–531 tengeralattjárót a német haditengerészet rendelte a hamburgi Deutsche Werft AG-től 1940. augusztus 15-én. A hajót 1942. október 28-án állították szolgálatba. Egy harci küldetése volt, hajót nem süllyesztett el.

Wewak bombázása

Wewak bombázása alatt az amerikai hadsereg 5. légiereje által végrehajtott légicsapás-sorozatot értjük, amit 1943. augusztus 17. és 21. között hajtottak végre az császári japán hadsereg légierejének új-guineai fő támaszpontja ellen Wewaknál. Az összesen négy légi támadás öt napig tartott folyamatosan, amely teljes szövetséges győzelemmel ért véget: a japán negyedik hadsereg légiereje megsemmisült, közel 100 darab repülőgéppel a földön és a levegőben, körülbelül 30 repülőgépre korlátozva az erejét. Az amerikai 5. légierő összesen 10 darab repülőgépet vesztett el. Az első két napi – augusztus 17–18-i – meglepetésszerű rajtaütéssel elérték az amerikaiak, hogy Port Moresbyt innen később már nem támadhatták a japán repülőerők. A megmaradt japán repülőgépek tevékenységi köre már csak a saját csapatok légi támogatására korlátozódott, az amerikai légierő átvette a hadműveleti kezdeményezést az új-guineai hadszíntéren.

Második világháborús bombázók

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.