Arianizmus

Az arianizmus Ariusnak és követőinek (az ariánusoknak) mozgalma és a kereszténység egyik ága volt a 4. századtól. Legfőbb tétele, hogy a Fiú-isten nem öröktől való, hanem az Atya-isten „teremtménye”. Nem egylényegű (homousziosz), hanem hasonló lényegű (homoiuszion) az Atyával. Ezzel sok kortársa szerint Jézus isteni voltát, s egyúttal a Szentháromság tanát tagadta. Az ortodox és katolikus egyházak eretnekségnek nyilvánították. Az arianizmus tanait először az első nikaiai zsinat (325) ítélte el,[1] de Arius és követői néhány módosítást eszközöltek tanaikon és így az egyházi hatóságok csak az első konstantinápolyi zsinaton, 381-ben ítélték el szervezetileg. A Nyugatrómai Birodalom szétesése után több, pl. a gótok vagy longobárdok által alapított európai államban hivatalos államvallás lett.

A gótoknál a toledói gót királyságban a III. toledói zsinatig (589) maradt meg. A longobárdoknál 603-ban Adaloald katolikus hitre tért, de Itália északkeleti része továbbra is ariánus (és pogány) maradt. Az arianizmus Észak-Afrikában az iszlám hódítással tűnt el végleg [forrás?], Európában pedig csak a frankok megtérésével (8. század) kezdett végérvényesen leáldozni a germánok körében is.[2]

A lengyel testvérek nevű kora újkori vallási szektát szintén szokás (lengyel) ariánusoknak nevezni, jóllehet az ókori arianizmussal közvetlen kapcsolatban nem álltak. Vallástörténetileg az unitarianizmust szintén szokás ezzel a kategóriával összefüggésbe hozni. Napjainkban a Jehova tanúi és a mormonok helyezkednek az ariánusokhoz hasonló álláspontra Krisztus természetével kapcsolatban.[3]

Arius püspök
Arius püspök
Baptistery.Arians06
Ariánus keresztelőkápolna mennyezeti mozaikja, körben az apostolok alakjaival, Ravenna, Olaszország

Története

Roman Empire with dioceses in 300 AD
A római birodalom részei 300-ban

Arius a kereszténység ókori történetének jelentős alakja, az észak-afrikai Líbiában született 256–286 között, és 336-ig élt. Nagy szorgalommal szép ismeretekre tett szert, különösen fegyelmezett észjárása és ékesszólása által tűnt ki. Kortársai igen komoly és szigorú jelleműnek mondják, mások szerint viszont nagy lágysággal irt művei az ellenkezőjéről tanúskodnak. Abból ami írásaiból fennmaradt, nehéz megállapítani a személyére vonatkozó dolgokat. Annyi valószínűsíthető, hogy kellemes és vonzó ember lehetett, mivel sok száz női híve világszerte a végsőkig – és még az után is – szívvel-lélekkel ragaszkodott hozzá. Péter alexandriai püspök már ifjú korában felvette őt az egyházi személyzet sorába, de mert nemsokára Meletiushoz pártolt, az egyház közösségéből kizárta. Idővel ugyan ismét visszafogadta őt Péter az egyház kebelébe és alszerpappá szentelte, de ismét kiközösítette, mert megint Meletiust védte.

Csak Péter utódja, Achilles vette ismét vissza az egyházba és 312-ben áldozópappá szentelte. Alexandriában 313-ban a Baukalisnak nevezett egyház önálló vezetését bízták rá; és kevésen múlt, hogy a nemsokára elhalt Achilles utódjává nem választották. Azonban az új egyházi vezető nem Arius, hanem Sándor lett. Mire Arius 317 körül bosszúból vagy sértett hiúságból élére állt azon mozgalomnak, mely az egyházat keleten és nyugaton hosszú ideig tartó válságos helyzetbe hozta. – Adódott, hogy Sándor püspök (Szokratész szerint – Hist. eccl. I. 5.) papjai jelenlétében nem eléggé határozott kifejezésekkel szólott a Szentháromság tanáról. Arius ekkor Sándort szabelliánizmussal vádolta. Saját tanítását pedig hirdetni kezdte, melynek fő pontjai a következők:

«Az Isten sokkal fönségesebb, semhogy a világot közvetlenül alkotta volna és vele közvetlen érintkezésben állhatna;
másrészt meg az Isten közvetlen működését (színelátását) maga a teremtés sem viselheti el.
Ha tehát az Isten e világot alkotta, szüksége volt egy közvetítő lényre, mintegy eszközre vagy segítőre a „teremtésnél”, és ez a közvetítő lény az ige vagyis a Fiú (Jézus), kinek lényege ennélfogva nem egyenlő az Atyával, hanem attól egészen különböző, mert máskülönben Ő sem hozhatta volna létre a világot.»

E mondatokban mint egy dióhéjban Arius egész tana benne van. Tehát Arius szerint

az Isten fia (az Ige) nincsen öröktől fogva, nem ugyanazon lényegű az Atyával, hanem az Isten elsőszülöttje, az Atya mindenható akarata által a semmiből jött létre; az első és legnemesebb valóság, mely által aztán a világ teremtetett;
ezen, Isten és a világ között létező középvaló (közvetítő személy), idővel az ember Jézussal eggyé vált, illetve Ő maga lett Jézus Krisztus.

„…az Atya nagyobb nálamnál” (Jn 14,28); Jézus tehát nem önmagától Isten (Jn 5,26), hanem az Istenre nézvést az (és az Isten, az Atya tette lehetővé, hogy élete legyen akár önmagában is), így a szabad akaratának helyes használata által (és engedelmessége által) oly tökéletességre emelkedett, hogy az Isten őt Fiául fogadta, Istenné lett, és most joggal Istenként imádtatik (apoteozis). – Ez Arius tanítása (pontosabban úgy látszik, hogy ez lehetett Arius tanítása). Feltételezhető, hogy a kereszténység, ha másban nem is, de a maga történeti útján ebben a vonatkozásban végül inkább a János evangéliuma 10,30 sokkal metafizikusabb tartalmára tette a hangsúlyt, mintsem Jézus és az Atyaisten szétválasztására: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30).

A hitvallási viták kibontakozásának korszaka

Arius e tanának vallási és teológiai hatása igen nagy lett a kereszténységben, s tulajdonképpen a korábbi századok előzményeivel együtt a hitvallások, illetve „A Hitvallás” kialakulásához vezetett. Arius tana Krisztus istenségét nem tagadta, és a keresztény vallás Isteni mivoltát sem.

Sándor püspök hiába szólította fel 320-ban leveleiben Ariust tanának elhagyására. Mert Ő nemcsak nem engedelmeskedett, hanem ellenkezőleg, a püspök-társakhoz és a kereszténységhez, írásba foglalt hitvallást küldött és nyíltan felkérte őket, hogy helyeslésük esetén pártolják ügyét Sándor püspöknél. És valóban, rövid idő alatt számtalan pártolóra és barátra talált, kik között legbefolyásosabb volt a nikomédiai püspök, a nagynevű Euszebiusz, aki mint az akkori fővárosnak a püspöke Nagy Konstantin császárra és annak nővérére Konstanciára is befolyást gyakorolt, és több püspök előtt is tekintéllyel bírt. Arius oldalán állt még a caesareai Eusebius, a híres egyháztörténet-író, Paulin tirusi, Athanáz anazarbei, Patrophilos szkítapolisi püspökök stb.

Miután Sándor törekvései Arius következetességén hajótörést szenvedtek, Sándor 321-ben Alexandriában egy kis helyi zsinatot szervezett, melyre Egyiptomból és Líbiából érkeztek küldöttek, s a zsinat résztvevőinek száma még a száz főt sem érte el. Ariust és hívet nem hívták meg(!). Sándor nyomására Ariust követőivel együtt az egyházból kiközösítették, tanait pedig mint eretnekséget „egyhangúlag” elítélték. De Arius az általa el nem ismert zsinat határozatát semmibe véve, mindent elkövetett, hogy tanai terjedjenek. A püspök által Alexandriából kiűzetve, Arius Palesztinába ment és onnan hatalmas pártfogójához, nikomédiai Eusebiushoz levelet intézett, melyben az alexandriaiak ellen joggal élesen kikelve, tanát védelmezte. Valószínűleg ezen levél miatt Eusebius által meghívatván, Nikomédiába ment, ahol a Sándorhoz intézett levelében tanait bővebben is kifejtette, és megkísérelte megszerettetni vele azt. Itt írta meg főművét is, melynek címe: Thalia vagyis vendégség, melyből csak töredékek maradtak fenn Athanáznál (Orat. I. contra Arianos c. 5., 6., 10.).

Constantine burning Arian books
Nagy Konstantin császár 325-ben az első nikaiai zsinaton elégeti az ariánus iratokat

Nagy Konstantin császár az ügyet eleinte csak jelentéktelen teológiai vitatkozásnak tekintette, és mindkét felet megdorgálván, hallgatást parancsolt nekik. De mivel ez mit sem használt, sőt ellenkezőleg, a zavar hónapról hónapra nagyobb lett, Konstantin, hogy a vallási viszálykodást megszüntesse, egyetértve I. Szt. Szilveszter pápával, akinek a tekintélye és a hatalma ekkoriban – mint a pápáknak általában – még sokáig elenyésző volt, 325-ben Nikaiába az első egyetemes zsinatot összehívta, hogy az apostolok által hagyományozott tan világosan és határozottan kimondassék.

A püspökök (küldöttek, közel háromszázan) egyhangúlag tanúságot tettek az apostoli, községeikben állandóan megőrzött tanról, hogy:

«Krisztus Jézus valóságos isten, és egylényegű (homousis consubstantialis) az Atyaistennel»

és ezen tant az új „tévhit” ellenében hitvallásban mondák ki, mely azóta nikaia–konstantinápolyi hitvallásként ismert. Ariust, ki száműzetéséből Alexandriába már előbb visszatért és a nikaiai zsinaton is részt vett, a császár a hasonló gondolkozású Theonas marmarikai és Secundus ptolemaisi püspökökkel együtt Illíriába száműzette. Ugyanez a sors érte három hónap múlva a zsinat határozatainak ellenszegülő Eusebius nikomédiai, Theognis nikaiai és egyéb püspököket. – Mindenesetre elgondolkoztató, hogy úgy alakult, hogy a nikaiai zsinati határozat miatt még magát a házigazda nikaiai püspököt (vallási vezetőt) is száműzni kellett (!), mert az is ariánus volt.

Az apostoli hitvallás ekkor alakult ki. Mely aztán még több apró változtatáson és módosuláson ment keresztül, míg kiforrott formáját elérte:

«Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.
Hiszek Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben. Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.» (ökumenikus szöveg)

A Példabeszédektől az Apostoli hitvallásig

Nicaea icon
Ókeresztény ikon.
Középen Nagy Konstantin császár. aki a "Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum", az első nikaiai zsinaton elfogadott keresztény hitvallás közösen elfogadott szövegének részletét tartja a kezében együtt az egyházatyákkal
Filippino Lippi - Right wall of the Carafa Chapel - WGA13133
Filippino Lippi: Aquinói Szent Tamás diadala. Szent Tamás lábánál Arius, Sabellius és Averroës, a legyőzött eretnekségek képviselői. A római Santa Maria Sopra Minerva templom Carafa kápolnáját Fra Filippo Lippi fia Filippino Lippi festette ki.

Ettől kezdve a nagy teológiai viták, melyek majdnem alapjaiban rengették meg a kereszténységet, elintéződtek azzal, hogy az apostolinak nevezett hitvallás szövegébe itt-ott, egy-egy szó betoldatott. A hitvallás hármas beosztása, az istenség három formában történő megnyilatkozásának vallása azzal a veszedelemmel járt, hogy a kereszténység is többistenhitté válik. A dolog még azzal kezdődött, hogy a zsidóság Jézus Krisztust megtagadta (az 1. században), mellyel a Messiás (a Krisztus) és a kiválasztottság örökéből kizárta magát. S saját Istenével folytatta útját. Aztán olyanok következtek, mint Marcion, aki (a 2. században) két Istent vallott, az ószövetség és az újszövetség Istenét, külön. Megkülönböztetve a rossz és a jó Istent. Majd többek után, akik (a 3. században) zavart okoztak, elérkezett Árius (a 4. században), aki valami módon úgy látszott, hogy megint elkülönítette az Isteneket. – Hogy az ilyen megkülönböztetések lehetetlenné váljanak azért kerültek bele a hitvallás szövegébe a „mennynek és földnek teremtőjében” szavak. Hogy nehogy bármikor is többistenhitről legyen szó, ezért kellett már az elején a hitvallást megtoldani az „egy” szócskával („Hiszek egy Istenben…”). Mivel némelyek azt is vitatták, hogy Jézus meghalt, s néha a mai napig vitatni próbálják, ki kellett emelni, hogy Jézus meghalt, ezért betoldották azt, hogy lent járt az Alvilágban. Mivel máskülönben azt is vitatni próbálták, hogy Jézus egyáltalán történeti alak volt-e, beillesztették a római birodalmi adminisztráció tényét, s így került „Pilátus a Krédóba” azaz a Hitvallásba. A Szentlélektől és Szűz Máriától való születés tényét (mely utóbbi bizonyára szkíta örökség) a zsidókkal és a júdeo-kereszténységgel szemben hangsúlyozza a szöveg, akik Jézust csupán „embernek” tartották. A megfeszítés és eltemettetés hangsúlyozása a doketizmus ellen irányul (mely azzal foglalkozott, hogy Jézus élete csak illúzió volt); a test feltámadásának leszögezése a spiritualizmus felfogásaival szemben született (értsd: Jézus nem csupán szellem volt, hanem test is). Az apró betoldások így alakultak fokról fokra. Minden mondatán illetve állításán hangsúly van, mellyel nem csak állít, hanem ki is rekeszt (Szimonidesz). És ennek a „kirekesztő vallásnak” a „kirekesztő jellege” történelmi síkon rendkívül izgalmassá teszi az uralkodó kortárs felfogások némelyikét.

A teológiai fejlődés nem állt meg az „Apostoli Hitvallásnál”. Jézus Krisztus Istennel való egységének és Tőle való különbözőségének a kérdésében nyíló számos lehetőség, melyeknek a Krisztusról szóló tan alakulásában mind megvolt a szerepük, szükségessé tette, hogy a hitvallás gyökeresen átdolgoztassék. Jézus Istenségének vannak mélyebben fekvő kérdései is. Ha Jézus a Logosz, Isten lényének a megnyilatkozási formája, akkor kérdés az, hogy öröktől való-e vagy csak időben keletkezett; teremtett-e vagy nem teremtett; nemzett-e vagy nem nemzett; volt-e idő, amikor Krisztus nem létezett; teljesen egyenlő-e az Atyával vagy kisebb nála; volt-e kisebb nála; egy-e vele vagy különbözik Tőle stb. (Jn 10,30) A helyzet számos krisztológiai vita után Arius és Athanáz összecsapásában hegyeződött ki teljesen, és a politikai és hatalomirányítási viszonyok alakulása segítségével jutott dűlőre. Úgy alakult, hogy Nagy Konstantin császár politikailag a kereszténységre, mint vallásra akart támaszkodni (mely a birodalomban, mely hanyatlásnak indult, a korábban volt számtalan istenségek és vallások államirányításban is hangsúlyos volta miatt logikus és érthető taktika volt) s mivel e célra a kereszténység egységére volt szüksége, azt a tan terén is kikényszerítette. (Szimonidesz)

„Az Úristen az ő útjának kezdetéül szerzett engem; az Ő munkái előtt régen.
Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva.
Még mikor semmi mélységek nem voltak, születtem; még mikor semmi források nem voltak és maga a víz sem létezett.
Minekelőtte a hegyek leülepedtek volna, az őstengerek előtt születtem.
Mikor még nem csinálta a Földet és a kontinenseket, és a világ porának kezdetét.
Mikor készítette az egeket, ott voltam; mikor megalapozta a mélységek színén a gömbölydedséget;
Mikor megtartotta a felhőket ott fenn, mikor erősekké lőnek a mélységeknek kútjai;
Mikor felvetette a tengerek határait, hogy a vizek át ne hágják az ő parancsolatját, mikor megállapította a Földnek fundamentumait:
Mellette voltam mint kézműves, és gyönyörűségére voltam mindennap, játszva Ő előtte minden időben.
Játszva az ő Földének kerekségén, és gyönyörűségemet lelve az emberek fiaiban.” (Péld 8,22-31)

A Példabeszédek könyvében a 8,14-től a 8,36-ig található részben az eredeti keresztény értelmezések szerint és a teológiai értelmezések szerint is, a költői szövegben, mely formálisan ugyan a Bölcsességről szól, de valójában Jézusról, a Fiúról szól, a „felkenettem Örök időktől fogva” sor a Felkentre, a Krisztusra, a Messiásra való konkrét utalás. Tehát már itt – az Isten Igéjében, a Szentírásban – elkezdődik az a komplex problémakör, mely a Messiás, a Felkent, azaz Jézus Krisztus időbeliségét, mindenekelőtt való voltát, mint Fiúnak az Atyaistenhez való vonzódását, és a többit próbálja taglalni. Már az idő és a tér keletkezése előtt, már a világmindenség előtt létezett Jézus, aki „Örök időktől fogva van”, vagyis az örökkévalósággal egyenlő. S ott volt az univerzum és az emberiség hajnalánál is, mint ifjú gyermek és mint Fiú. Az ilyen felfogás pedig a legtöbb problémát feloldja. – Ezt az ókorban, az arianizmus korában még nem egészen tudták értelmezni, felfogni, a filozófiába csomagolt földtörténeti és csillagászati részletekkel. Persze ma sem sokkal könnyebb a helyzet. – A teológia megállapításai szerint a Példabeszédek könyvének ezen profetikus költői részei kb. 2500 évesek, esetleg annál is régebbiek; tehát már Arius korában is legalább 800 évesek voltak (Rózsa Huba).

Arius és Athanasius

Nikea-arius
Arius ábrázolása az első nikaiai zsinaton (fekvő helyzetben), fölötte Nagy Konstantin császár és a püspökök

Az athanasiusi hitvallás vált végeredményben a kereszténységen belül felmerült istenkérdés és végső soron az ebből fakadó szentháromságtan problematikájának elfogadott álláspontjává. Ezentúl a főszerepet Athanasius vitte, aki még mint szerpap (diakónus) a nikaiai zsinaton magát különösen kitüntette, és aki Sándor püspök halála után 326-ban alexandriai érsekké választatván, a hivatalos tanok legismertebbé vált védője volt. Arius hívei ez idő szerint arról igyekeztek a császárt meggyőzni, hogy ők a nikaiai határozatot elfogadják és csupán a «dmoousiz» szót vetik el, mivel az a Szentírásban nem fordul elő. S valóban sikerült is nekik a császárt annyira meggyőzni, hogy Ariusnak és a számkivetett püspököknek a visszatérést megengedte. Sőt az udvar által kegyelt ariánusok, kik a főszereplő nikomédiai Eusebiustól eusebiusiaknak is neveztettek, most már azon voltak, hogy az őellenük fordult püspököket székeikből elmozdítván, helyükbe Arius-pártiakat tegyenek.

Így történt, hogy 330-ban Eustathiust, Antiochia főpapját püspöki székétől megfosztották, és rövid idő alatt több püspököt letettek és helyükbe Arius-pártiakat léptettek. Emiatt néhány községben elégedetlenség támadt. Most Athanasiustól szerettek volna megszabadulni, és a meletiusiakkal szövetkezve, különféle gyanúsítások vádjával léptek fel ellene a császár előtt; míg végül 335-ben a tiruszi zsinaton (egy újabb helyi zsinaton) püspöki székétől megfosztották. Az ariánus érzelmű császár Trierbe (Galliába) száműzte; s hasonló sors érte az ancyrai Marcellust is.

336-ban Konstantin császár Ariusnak visszavételét az egyházba Konstantinápoly-ban is keresztül akarta vinni, de Arius az ünnepélyes körmenet alatt hirtelen meghalt. A rá következő évben meghalt Konstantin is, halála előtt elrendelve Athanasius trieri száműzetésből való visszahívását. A „pápa” Sardikkában 343-ban ugyancsak zsinatot tartott, melyen a dolgok szorgos megvizsgálása után a száműzött püspököket, közöttük Athanasiust és Marcellust, bűnteleneknek nyilvánította.

Hatalmi harc Arius halála után

Ezt látván az ariánusok, a zsinattól külön váltak és a közeli Philippopolisban más zsinatot tartottak, hol Athanázt és követőit, még magát Gyula pápát is kiközösítették. Míg az ariánusok ügye a katolikusokéval szemben diadalmaskodni látszott, azalatt ők maguk között sajnálatos módon pártokra szakadva, szigorú és mérsékelt ariánusokra oszlottak. A szigorú ariánusok, kik fővezéreiktől, mint Aëtius antiochiai szerpaptól aëtáusiaknak, Eunomius cyzikusi püspöktől Mysiában, Kisázsia egyik tartományában eunnomiusiaknak is neveztettek, azt tanították, hogy

amint a Teremtő és a teremtmények között végtelen távolság van, úgy a Fiú is (Krisztus) ámbár a teremtmények fölé van emelve, lényegre nézve az Atyához nem fogható (anomoioz kat ousian kai kata panta).

Ugyanezért anomoeusoknak is hívták őket. Mások nem akartak ennyire menni, és azt a hitvallást fogadták el, hogy

a Fiu az Atyával nem egylényegű, ugyan nem dmoousiz, hanem mégis hasonló lényegű,

és ez alapján csak félariánusoknak, eusebiusiaknak vagy homoiuzistáknak is neveztettek.

A két és több pártra szakadt félariánusok és eunomiusiak egyesítése végett több zsinat tartatott. Az első 351-ben Szerémben, mely zsinat Photinus tanait kárhoztatta, és 27 anatémát (kiátkozást) bocsátott ki leginkább Sabellius állításai ellen. A második 357-ben szintén Szerém-ben, melyen egy, az arianizmusnak hódoló hitvallás-formula szerkesztetett. Nyugaton a gall püspököket sehogy sem bírhatták rá e hitformula aláírására; keleten is sokan voltak ellene, kik ancyrai Vazul elnöklete alatt 358-ban Ancyrába zsinatot hívtak össze, melyen egy, a szigorú arianizmussal ellenkező és Konstantius, Valens és Ursacius által elfogadott hitvallomást szerkesztettek. 319-ben Szerémben még egy harmadik zsinat is tartatott. melyen az anomoeusok és félariánusok egyesítése céljából hitvallomást adtak ki. Ezen unió létrejötte körül még több igyekezetet fejtettek ki az Isauriának Seleucia és Aemiliának Rimini nevü városaiban 359-ben tartott zsinatokon. Rimini-ben mintegy négyszáz püspök gyűlt össze, legalább egynegyedük ariánus püspök, élükön Valensszel és Auxentiusszal (l. Ursacius).

A többi főpapok szorosan a nikaiai hitvalláshoz ragaszkodtak, az ariánus püspököket pedig kiközösítették; de Konstantius (az új uralkodó) nem fogadá kegyesen e zsinat követeit és őket mindaddig magánál tartotta, míg a hosszú várakozásban kifáradva a Riminiben határozottakat visszavonták és egy hitformulát írtak alá, melyben

a Fiú az Atyával csak hasonló lényegű

-nek mondatik ki. A Riminiben levő püspökök is engedtek arra, hogy Riminit addig elhagyniok nem szabad, míg az «egylényegű» kifejezést mellőző mintát alá nem írják. Seleuciában a szigorú ariánusok egy ariánus hitvallás keresztülvitelével szintén győzedelmeskedtek a nagyobb számú félariánusok ellenében, és ezeknek püspökeit, székeiktől megfosztani iparkodtak. De ez a látszólagos egyesülés, mivel csak erőszakolt volt, nem tartott soká. Konstantius, az ariánusok hatalmas védője, 361-ben meghalt, s utódja, a fiatalkorában még ariánus, de uralkodása alatt a pogány vallásokat támogató Iulianus császár az egyház életében a zavarokat még inkább növelte. A Iulianus által meghirdetett vallásszabadság ugyanis lehetővé tette a hitvitájukba süllyedt küzdő feleknek az ideológiai harc továbbfolytatását. Iulianus a Konstantius császár által száműzött püspököket visszahívatta. Még Atanáz is visszakapta püspöki székét Alexandriában, s az általa ugyanitt 362-ben tartott zsinatot a félariánusok is kedvezően fogadták. Sok püspök nyájaival együtt, kivált kik erőszakból vagy tévedésből a riminii hitvallást elfogadták, most az egyház kebelébe visszatért. Valamint ahogyan Athanáz (Athanasius) keleten, szint oly hatalmasan működött poitiersi Hilarius nyugaton, úgyhogy az egész frank birodalom új lelkesedéssel karolta fel ismét a hitet. Csak cagliarii Lucifer tartotta a félariánusok visszavételénél Hilarius és Athanáz alapelveit lazáknak, és ezért megalapította a teljesen új luciferiek felekezetét.

Vallásüldözések és a minden vallások törvényes szabadságának múló ötlete

Ezenközben a kereszténység államvallási jellege veszélyben forgott, amikor Iulianus a császár Alexandriai Szent Atanázt száműzte, és a klasszikus görög–római mitológiával akarta helyettesíteni a kereszténységet. A Római Birodalomban általánosan ismert ősi mítoszok felélesztésével és előnyben részesítésével akart egy újplatonikus filozófián alapuló államvallást teremteni, egyfajta „vallásegyenlőség” és vallásszabadság keretében. 363-ban Iulianus elhalálozott, s műve befejezetlenül maradt. Utódja, Jovianus megint a hivatalos kereszténység pártfogója lett; ám ő csak 364-ig élt és utódja I. Valentinianus, öccsére, Valensre (365-379) ruházta át az uralkodást keleten, hol főleg Antiochiában és Konstantinápolyban a félariánusoknak és az arianizmust elutasítóknak sokat kellett szenvedniük a Valens által pártfogolt szigorú ariánusoktól. A nem ariánus püspökök gyakran székeiktől fosztattak meg; a hatalmi gépezetbe állt püspököket (egyházi vezetőket), papokat és szerzeteseket kővágó és bányamunkákra stb. ítélték; az Istentiszteletet csak titokban végezhették. Athanázt, Arius valamikori nagy ellenfelét, kivel oly sok vitát folytattak, ötödízben száműzték, de ez alkalommal csak 4 hónapra, mert Valens néplázadástól tartván, visszahívta őt Alexandriába hol élte fogytáig 373-ig mint püspök működött.

Athanáz halála után az alexandriai püspöki széket az ariánus Lucius foglalta el, ki a katolikusokat és félariánusokat üldözte; de ennek üldözésnek az lett a következménye, hogy nyugaton a félariánusok a római katolikus egyház közösségébe szorultak, elfogadták a nikaiai hitvallást és Liberius pápával 366-ban egyfajta megegyezésre jutottak. A szigorú ariánusok egy Tarzusban tartandó zsinaton a tökéletes egyesülés létrehozását tervezték a többi párttal, de Valens császár betiltotta annak megtartását. Ettől kezdve az arianizmus a Római Birodalomban lassú hanyatlásnak indult, miképpen a Római Birodalom is a hanyatlását élte és a bomlás felé tartott. 373-ban az arianizmus akkori főnöke Euzojus, Antiochiában meghalt, s két évre rá Valens is a gótok ellen háborút vesztett és a csatában meghalt. Nyugaton a békeszerető Valentinianus császár alatt is csupán Milánóban volt az arianizmusnak hatalmas védője Auxentius püspök személyében, ki 374-ben halt meg és utódja Ambrus lett, aki álnokul megtagadta elődje munkáját. Valentinianus halála után, fia Gratianus, mint egyeduralkodó 378-ban az eunomiusiak, manicheusok és photinusiak kivételével, minden keresztény felekezetnek szabad vallásgyakorlatot engedett és a száműzött püspököket visszahívatta. Jelentősebbé azonban még az tette, hogy 379-ben Theodosiust választá uralkodó társul és a keleti birodalom kormányzását rá ruházta. A legnagyobb csapást az arianizmusra Nagy Theodosius császár mérte.

Christian states 495 AD-hu
Ariánus területek 495-ben

Theodosius már 380-ban kiadta a rendeletet, mely szerint mindenkinek azt a hitet kellett elfogadni, melyet Dammus pápa és Péter alexandriai püspök vallottak; az ortodox (más szóval igaz) hitet. Viszont kimondatott, hogy a konstantinápolyi pátriárka Róma püspökével egyenlő rangú (az ún. római pápák voltaképpen ekkor is még csak egyek voltak a többi városok püspökei közül), és az addig oly meghatározó Alexandria, Jeruzsálem és Antiochia, valamint Caesarea, Kappadókia, Effézus, Heraklea és számos más, korábban nagy tekintélyű és függetlennek számító keresztény központ Rómának és Konstantinápolynak alárendeltetik. Ez komoly fordulat volt (Szimonidesz). A Konstantinápoly vezetése alatt álló részeken egyetlenegy templom sem maradhatott az ariánusok birtokában, és miután a 381-ben tartott második konstantinápolyi egyetemes zsinaton a nikaia–konstantinápolyi hitvallás megerősíttetett, és az ariánusokra az egyházi átok kimondatott, még ez évben eltiltattak minden összejöveteltől és keleten valamennyi templomaikat elvesztették. S így már csak nyugaton látszott még egyszer uralomra jutni az arianizmus. Gratianus császárt ugyanis 383-ban meggyilkolták és utódja, öccse, II. Valentinianus csak 13 éves volt, a gyámkormányzást anyja, Justina vette át, ki az arianizmust minden erővel iparkodott feléleszteni. De útjában állott Ambrus, milánói püspök, ki eréllyel lépett fel ellene, és habár II. Valentinianust anyja az ariánok részére meg is hódította, Theodosiusnak mégis sikerült őt nemsokára az egyházzal kibékíteni, úgy, hogy Justina halálával az ariánusok utolsó reménycsillaga is letűnt. Keleten Theodosius általában az eretnek mozgalmak, de különösen az eunomiusiak ellen irányozta minden törekvését. Példáját követték fiai, Arcadius és Honorius, valamint ezek utódjai is.

Mindezek ellenében az arianizmus tovább nem tarthatta meg magát régi dicsőségében a Római Birodalomban. Fennmaradt viszont az olyan feltörekvő népeknél, mint a gótok, svédek, burgundok, vandálok és longobárdok, ahol még hosszú évszázadokig megbecsült maradt. De nagyon csalódnék az, ki az arianizmusnak a Római Birodalomban való bukását csupán csak Theodosius szigorú fellépésének és a kormányzási átalakításoknak tulajdonítaná. Az egyenetlenség, az alulról szerveződésnek e közös átka, régóta ónsúllyal nehezedett már az arianizmus pártosaira is. Az alsóbb néposztályok szívében pedig az ariánus tanok nem vertek mélyebb gyökereket, mint ahogyan a többi tanok sem, mert ott még az ősi hitek „babonái” néha a mai napig tartják magukat. És habár a keresztény vezetők (püspökök) száműzetésük által is elszakíttattak községeiktől, de azért nyájaikkal mégis összeköttetésben voltak, őket erősítették és bátorították. Végül az egyház győző ereje mindenütt keresztül hatolt, a tudós püspökök és áldozó papok fényes nagy sorozata biztosította a kereszténység hivatalos útja számára a győzelmet.

(A Pallas és Szimonidesz nyomán.)

Forrás

  1. A Niceai hitvallással: "Hiszek az egy Úrban: Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt."
  2. Marton József: A keresztény ókor, 2004, 153. old.
  3. https://www.gotquestions.org/Magyar/arianizmus.html

További információk

4. század

A 4. század a 301–400-ig tartó éveket foglalja magába.

Alexandriai Szent Atanáz

Alexandriai Szent Atanáz vagy Nagy Szent Atanáz,a Kopt Egyházban Apostoli Szent Atanáz, görögösen Athanasziosz (ógörögül: Ἀθανάσιος Ἀλεξανδρείας, latin betűkkel Athanásziosz Alexandríasz, latinul: Athanasius Alexandrinus), (Alexandria, 298 körül – Alexandria, 373. május 2.) Alexandria törvényes püspöke 328-tól haláláig, egyháztanító, az arianizmus harcos ellenfele. Még életében elnyerte az Egyház oszlopa és az Ortodoxia atyja kitüntető elnevezéseket. Atanáz a migrénes fejfájásban szenvedők védőszentje. Giovanni Lorenzo Bernini Atanáz szobrát a szent tanítók, Szent Ambrus, Aranyszájú Szent János és Hippói Szent Ágoston közé helyezte.

Antikrisztus

Az antikrisztus a görög ἀντίχριστος antikhrisztosz fordítatlan átvétele, keresztény fogalom. Az „ellen”, a „valamivel szemben”, jelentésű anti (ἀντί), és a „Felkent” (Messiás) jelentésű Krisztus (Χρίστος) összetétele. Jelentése körülbelül „Krisztus ellenfele, ellentettje".

Az Antikrisztus elnevezés a Szentírásban kétféle értelemben fordul elő: először egy személyt jelent, ki a világ vége előtt (értvén a világ vége alatt az emberi nem jelen állapotának végét) meg fog jelenni s fel fog támadni minden ellen, ami Krisztus dicsőítésére és a krisztusi tanok érvényesülésére vonatkozik; másodszor általánosítva jelent mindent és mindenkit, aki hitében és tanításában ellenkezik Krisztus tanításával.

Arius

Arius vagy Areios (kb. 260, Líbia – 336, Konstantinápoly) presbiter, az arianizmus tanának szellemi létrehozója. Az arianizmus Arius-nak és követőinek (az ariánusoknak) mozgalma volt a 4. században, amelyet később a katolikus keresztény egyház eretnekségnek nyilvánított, mert tagadta a kereszténység Szentháromság tanát. Arius alexandriai áldozópap, azaz presbiter (πρεσβύτερος, preszbüterosz) volt, akit rendkívül bántott az, hogy a püspöki méltóságot nem nyerhette el. Arius meghökkentő gondolatokat kezdett hirdetni az ókori keresztények között, habár a korának filozófiai ismeretei alapján a platonista filozófiából indult ki, amelyik azt tanította, hogy Isten a végső ok, az örök változhatatlanság, amiből az következett, hogy akkor minden más - teremtmény. Ha ez igaz, akkor viszont az Ige és Krisztus is csak teremtmény, bár Jézus az első minden teremtmény között. Sokakat elcsábított ez a fajta bölcselkedés és racionalizmus. E szektának olyan sok pap híve volt, hogy az akkor ismert világ nagy részében alig voltak más papok és püspökök, mint ariánusok. Az arianizmussal szimpatizált sok római császár is és elterjedt a rómaiakat körülvevő barbár népek között is. Azonban sok egyházatya vallotta Atanáz püspök ortodox véleményét, azaz Krisztus egylényegűségét az Atyával: "Isten azért lett emberré, hogy az embert istenivé tegye". I. Constantinus római császár uralkodásának huszadik évétől, amikor az ariánus eretnekség elkezdődött, három évszázad telt el és ezalatt az idő alatt a folyamatosan növekvő katolikus egyház az – általa ariánus eretnekségnek tartott – tanok ellen küzdött.

Aszteriosz (író)

Aszteriosz (kb. 350 – 410 körül) ókeresztény író.

Kappadókiából származott, a szíriai Amaszea püspöke volt. Az arianizmus egyik első képviselője lehetett, de az ezt taglaló Szüntagmation ('Értekezés') című írásának csak töredékei maradtak fenn. Ismert erkölcsi kérdésekkel foglalkozó harmincegy homíliája, ami alapján feltételezhető, hogy kiváló rétor lehetett.

Aétiosz

Aétiosz (Aëtius Antiochenus, Ἁέτιος ὁ Ἀντιοχεύς) ( Coele-Syria, 300 – Konstantinápoly, 367) az arianizmus alapítója. Ellenfelei, a trinitáriusok az Ateista néven emlegették.Placita címen ismert terjedelmes filozófiai enciklopédiáját Hermann Alexander Diels azonosította és rekonstruálta (Diels: Doxographi Graeci 1879, Megaraiak 9.)

Első konstantinápolyi zsinat

Az első konstantinápolyi zsinat (381 májusa – júliusa) a kereszténység második egyetemes zsinata.

Nagy Konstantin császár nem sokkal a nikaiai zsinat után az ariánusokhoz hajló Nikomédiai Euszebiosz és követői hatása alá került. Atanázt száműzte, és ha Arius 336-ban meg nem hal, visszafogadta volna az egyházba. A 342-ben, Szerdikában tartott birodalmi zsinaton a keleti és a nyugati résztvevők külön tartották üléseiket. A nyugatiak védelmükbe vették Atanázt, és megújították a nikaiai hitvallást. A keletiek azonban elítélték Atanázt és az őt befogadó I. Gyula pápát is, és a nikaiaitól eltérő hitvallást fogalmaztak meg, majd rávették az ariánusbarát II. Constantius császárt egy újabb birodalmi zsinat összehívására, amely 359-ben Riminiben a nyugati, Szeleukiában a keleti püspökök részvételével össze is ült. Egység nem született: Riminiben kb. 400 püspök megújította a nikaiai hitvallást, amit Szeleukiában ismét nem fogadtak el.

Ekkor a császár száműzetés terhe mellett megparancsolta, hogy minden püspök írja alá az ariánus hitvallást. Iulianus császár (Julianus Apostata) föloldotta a száműzetést, mert az így támadt belső ellentéttel akarta fölmorzsolni a kereszténységet. Az arianizmus azonban lassan veszített népszerűségéből, ugyanakkor fölmerült a makedonianizmus Szentlélek elleni eretneksége. Theodosius császár ezért zsinatot hívott össze, ez lett az első konstantinápolyi zsinat.

A "150 atya" zsinata elsősorban a Szentlélek istenségét (Sancta Trinitas) mondta ki a makedoniánusok (pneumatomachusok) ellen. Az első kánon minden "arianizáló" ellen irányul, mint például Apollinarisz, Szabelliosz, Ankürai Markellosz, Szirmiumi Photinosz, Eunomiosz és Eudoxiosz konstantinápolyi pátriárka követői ellen. Hitvallása a nikaiai hitvallás.

A zsinaton csak keleti püspökök vettek részt, ugyanis a nyugatiak már korábban, tavasszal Riminiben tartottak zsinatot. I. Damáz pápa sem küldött képviselőket. Bár a 382-i konstantinápolyi helyi zsinat egy Damasus pápához intézett levelében már egyetemesnek mondja a zsinatot, egyetemes jellegét általánosan csak sokkal később fogadták el. A zsinat 3. kánonja, amely pátriárkátusi előjogokat igényelt Konstantinápoly számára, a nyugati egyházban és Alexandriában megbotránkozást váltott ki, és a pápák ezt a kánont meg se erősítették; a zsinatot csak implicite fogadták el, mégpedig csak a tanítói megnyilatkozások tekintetében. Egyetemesnek a khalkédóni zsinaton ismerték el, illetve nyugaton azáltal, hogy Vigiliusz pápa a második konstantinápolyi zsinatot jóváhagyta.

Első nikaiai zsinat

Az első nikaiai zsinatot (vagy niceai zsinatot) I. Konstantin római császár hívta össze 325-ben, Nikaiaban. A zsinat (más néven szinódus) a keresztény egyház püspökei számára az első egyetemes tanácskozás volt.

Kereszténység

A kereszténység (a magyarországi protestáns hívők szóhasználatában gyakran keresztyénség) egyistenhívő vallás, amelynek középpontjában a názáreti Jézus élete és tanításai állnak, ahogy az az Újszövetségben szerepel, illetve ahogyan azt az egyes felekezetek magyarázzák. Mintegy kétmilliárd követőjével a legelterjedtebb világvallás. A zsidó és iszlám vallással együtt a bibliai Ábrahámhoz visszavezethető egyistenhívő vallásokhoz tartozik.

A kereszténység az Ószövetségen, valamint Keresztelő Jánosnak, Jézus Krisztusnak és első követőiknek az Újszövetségben leírt életén és tanításaikon alapul. A keresztények egyistenhívőknek vallják magukat, és néhány felekezet kivételével azt is vallják, hogy az Egy Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (hiposztázis) (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegében (ouszia) létezik.

A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás (Felkent), más néven Krisztus, az emberiség megváltója a kárhozattól. Jézust a többségi keresztény hit Isten fiának, megváltóként emberré lett istenembernek tartja, aki Isten és ember egy személyben, keveredés nélkül.

A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és számos különféle hitet valló felekezetből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek több fő ágazatba: az ókeleti, az ortodox, katolikus, ókatolikus, illetve a protestáns (és neoprotestáns) egyházakba csoportosíthatók.

Leovigild nyugati gót király

Leovigild, más írásmóddal Liuvigild, Leuvigild, vagy Leogild (519 körül – 586. április 21.) a nyugati gótok hispániai államának királya társkirálya 569-től, királya 573-tól haláláig. Az arianizmus híveként üldözte a katolikusokat. Egyike volt a birodalom legerélyesebb uralkodóinak, aki Spanyolországból kiszorította a görögöket, megfékezte a lázongó főnemességet, és visszaszerezte a királyságnak tekintélyét, A nyugati gótoknak Eurich király által összegyűjtött törvényeit megint érvényre emelte. Amikor fia, Hermenegild, az ariánus hitről letérve, a katolikusokat lázadásra ösztönözte, elfogatta s miután az ariánus hitre visszatérni vonakodott, 585-ben Tarragonában lefejeztette. Élete végén a szvévek fölött aratott diadalt. Ő volt a nyugati gótoknak utolsó ariánus hitű királya.

Libériusz pápa

Szent Libériusz (latinul: Liberius), (kb. 310 – 366. szeptember 24.) volt a 36. pápa Szent Péter halála óta. 352. május 12-én választotta egyházfővé a római zsinat. Pontifikátusának legnagyobb részében az arianizmus ellen kellett hadakoznia úgy, hogy a császár teljesen megvonta tőle bizalmát, és az arianisták pártjára állva II. Félix ellenpápát segítette trónra.

Makedoniánusok

A makedoniánusok a 4. századi görög teológusok körében azok megjelölése volt, akik vitatták a Szentlélek isteni természetét, s akiket ezért pneumatomakhoszoknak, azaz a lélek ellen küzdőknek is neveztek. A makedoniánus megnevezés Makedóniosz konstantinápolyi pátriárka követőire vonatkozik, noha maga a pátriárka (püspök) talán nem is volt pneumatomakhosz.

A makedoniánusok, akik az arianizmus nyomdokain bukkantak fel és még nem kellett részletesen kifejtett pneumatológiával vitába szállniuk, azt a véleményt képviselték, hogy a Szentlélek alighanem csak teremtmény; munkálkodását a Szentírás sohasem Isten személyes munkálkodásaként írta le. Mások feltevése szerint a Szentlélek valamiféle köztes lény, Isten és a teremtés közt tevékenykedő isteni dünamisz.

A makedonianizmus fő ellenfelei Athanasziosz és Baszileosz voltak. A makedoniánusokat 362 óta szinódusok ítélték el, utoljára a 381-es konstantinápolyi zsinat, amelyen harminchat képviselőjük volt jelen.

Melétiosz antiochiai pátriárka

Melétiosz (ógörögül: Μελέτιος, latinul: Meletius), (? – 381 májusa) antiochai pátriárka 360-tól haláláig.

360-ban szentelték fel Antiochiai pátriárkájává az ariánusok úgynvezett új-nikaiai pártja, de a választás megfelelt a keleti püspökök nagy részének is. Melétiosz azonban nem tette Antiochiát az arianizmus fellegvárává, hanem tartózkodóan nyilatkozott teológiai kérdésekben, és nem csatlakozott egyetlen párthoz sem. Később Eudoxiosz konstantinápolyi pátriárka (korábban antiochai püspök) hívei egyenesen az arianizmus ellenségének kiáltották ki Melétioszt, és megfosztották püspöki székétől.

Monofiziták

A monofiziták vagy miafiziták olyan keresztények, akik csak egyetlen természetet fogadnak el Krisztusban.

A monofizitizmus kifejezés a görög monosz (μόνος) és füszisz (φύσις), 'egyetlen természet' szavakból tevődik össze. A mia (μία) szintén "egy"-et jelent.

A monofiziták vagy miafiziták elutasítják Krisztusnak a khalkédóni zsinat által 451-ben elfogadott két (diafizita) természetét és nézetük alapján Krisztusnak csak egy, isteni lényege van.

Nesztorianizmus

A nesztorianizmus egy krisztológiai irányzat, melynek követőit Nesztoriosz 5. századi konstantinápolyi pátriárka után nevezték el. Az irányzatot a katolikus egyház eretnekségnek nyilvánította.

Nikaia

Nikaia (ógörögül: Νίκαια vagy latinul: Nicaea) kisázsiai város az Izniki-tó keleti partján, mai neve İznik (Törökország).

Ravenna

Ravenna város Olaszországban, Emilia-Romagna régióban. Ravenna megye székhelye. Csatorna köti össze az Adriai-tengerrel. Történelme során a Nyugatrómai Birodalom, majd az Osztrogót Királyság, majd a Ravennai Exarchátus fővárosa volt, most Ravenna megye székhelye. Kora keresztény műemlékei az UNESCO Világörökség listáján szerepelnek.

Szent Ambrus

Milánói Szent Ambrus (ógörögül: Αμβρόσιος Μεδιολάνων Ambrosziosz Mediolanón, latinul: Aurelius Ambrosius), (Trier, 339 – Milánó, 397. április 4.) kormányzó, majd Milánó püspöke, egyháztanító, Szent Marcellina testvére. 1298 óta egyházatyaként tisztelik. Az ortodox birodalom gondolatának fő nyugati megalkotója, a IV. század utolsó negyedére kialakult társadalmi és politikai helyzetnek sok szempontból jellegzetes személyisége volt. 374-ben, az ariánus Auxentius halálakor közfelkiáltással milánói püspökké választották, bár nem volt megkeresztelve. Hamarosan egyre nagyobb befolyást gyakorolt Gratianus, II. Valentinianus és I. Theodosius nyugati császárok valláspolitikájára.

Unitarianizmus

Az unitarianizmus, másképp: unitarizmus vagy unitáriusok egy keresztény kötődésű, a szentháromsági istenképet elutasító vallási irányzat (antitrinitarizmus). Jóllehet az unitarianizmusnak számos előzménye van, az irányzat megszületését rendszerint Szervét Mihályhoz és az itáliai Sozzinikhez (Lelio Sozzini (wd), Fausto Sozzini (wd)) szokás kapcsolni.

Az anti-trinitarius (szentháromság-tagadó) nézeteket a katolicizmus eretnekségnek, a protestáns egyházak zöme a reformáció vadhajtásának tekinti, gyakran kétségbe vonva annak keresztény jellegét is.

Más nyelveken

This page is based on a Wikipedia article written by authors (here).
Text is available under the CC BY-SA 3.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.